2009. október 30., péntek

PLAKÁTOK

Megnyílik Helsinkiben a Taidejulistegalleriában (Tallberginkatu 1C77) Kriska Rudzinski szervezésében, 61 művész részvételével, hét nagykövet és két konzul jelenlétében (!) a HOMMAGE A FUKUDA kiállítás. (A hatvanegy sajna hatvanra kerekedik, mert a megnyitó előtti napon meghal Tapani Aartomaa.) Katalógus is készült, de akinek nem jutna, megnézheti a teljes tárlatot a weben is. A fenti fotót Fukuda szanról éppen tíz éve, az isztambuli kiállításom megnyitóján csináltam.
Amerikában, a Fort Collinsban is megnyílik a CIIPE 2009 vagyis a Colorado International Invitational Poster Exhibition, amelyen a három nagydíjas után az én Irán plakátomat méltányolták az első "honorable mention-nel". (Talán nem fogták föl, vagy nagyvonalúan átsiklottak az USA-irónia fölött:-).
Pesten is vannak plakát-események, Dan Reisinger kurzust s címzetes egyetemi tanári szónoklatot tart a MOME-n, és hamarosan nyílik az Aranyrajzszög a Design Terminálban (alig hiszek a szememnek: a DIZÁJNTERMINÁLBAN!!!), és állítólag Orosz Marci nyitja majd meg november 6-án 6-kor.

2009. október 24., szombat

ANIMÁCIÓK AZ URÁNIÁBAN

Aki esetleg még nem tudná, október 28-a az Animáció Világnapja*. Ebből az alkalomból változatos és ingyenes programok lesznek az Uránia moziban, nem csak 28-án, szerdán, hanem 31-én, szombaton is.
Levetítik például a kecskeméti filmfesztivál győzteseit meg egy csomó régi mesefilmet (köztük azt, amelyik Pilinszky Aranymadarából készült és a fönti képen látszik), újra fölavatják az egykori Pannóniából ide kerülő Macskássy Gyula szobrot (azt, amelyiknek oly gyakran tűnik el a szemüvege), ráadásul bemutatják a magyar rajzfilmgyártás atyamesterének egy csomó rég nem látott reklámfilmjét, amelyekről kiderül, miért annyira jók (legalábbis, akik majd végigüljük Orosz Marci nagyívű előadását, megtudhatjuk végre), sőt, állítólag a szervezők egy filmjével még Dargay Attilát is megkísérlik visszacsalogatni a hosszú útról, amelynek múlt kedden vágott neki.
Akit érdekel a részletesebb program is, az faggassa a „kétnapos világnap” tótumfaktumát, Orosz Annaidát, de még jobb, ha rendszeresen böngészi a Prizmát, ahol rögvest el is olvashatja az illető kapcsolódó cikkeit a híres-neves Animatéka rovatban.
*Állítólag 1892-ben ezen a napon volt Emile Reynaud Optikai Színházának első nyilvános vetítése Párizsban, az eseményt Békési Sanyi (Pannóniásoknak Söndör, képzőgimiseknek Öreg) csodaszép animációja, a Fények virradat előtt (1984) idézi meg. Tóth Pajának köszönhető (meg persze a szegedi Grand Cafénak), hogy öt év óta már itthon is ünnepelünk.

2009. október 22., csütörtök

H1N1

Mit szépítsek rajta, behurcoltatott:
vagula, blandula, … a kis bohó.
Hadrianust olvasgatok ágyban,
lévén magam a nagy behurcoló.

Átlógtunk vámon, paszport-kontrolon
veled: hospes, comesque corporis,
és az összes detektoros kapun,
(ám ez csupán kettőnkre tartozik.)

Egy hőkamerás fényképen talán,
valahol még a déli féltekén,
pallidula, rigida, nudula,
együtt látszunk, a behurcolt meg én.

És nem tudom, mi lesz a folytatással,
meddig kell még, hogy hurcolásszalak?
Hurcoljon már más, dabis iocos,
tréfacsináló, (rendhagyó alak).

2009. október 15., csütörtök

AGI KONGRESSZUS

Megnézzük Annával az Alliance Graphique Internationale kongresszussal párhuzamosan zajló Nemzetközi Isztambuli Művészeti Biennálé anyagát, a témának megfelelően (What keeps mankind alive?) szinte minden munka erősen politizál, úgy tűnik, a posztmodern esztétizáló parafrázisok fölött eljáróban van az idő. A kongresszus előadásain is érződik a politikai attitűd, ráadásul a helyszín miatt sok a közel-keleti meghívott és téma is. Valahogy mégis az apolitikusabb előadások fognak meg, leginkább az amerikai illusztrátor Jeffrey Fisheré és a kanadai tipográfus Marian Bantjesé. Ő a nagyobb felfedezés, mert egyáltalán nem ismertem a munkáit, holott szerepelt a tavalyi TrimarchiDG-n, sőt épp az engem kalauzoló Sara di Carlo „vigyázott rá” akkor. Kicsi a világ! Jók még: Michel Buvet, Vladimir Chaika, Peter Till, Nancy Skolos. „Forget-Me-Not” címmel megnyílik a Fletcher-Fukuda-Momayez emlékkiállítás, és „Unplugged Yüzler/Faces” címmel az AGI tagok foto-tárlata, amelyen az volt a feladat, hogy Isztambul városára reflektáljon mindenki egy önarcképpel. Eldől, hogy Portóban lesz a következő kongresszus, tizenegy új taggal bővül a társaság, Paula Scher átveszi az elnökséget Jelle-től és a General Assembly előtti éjszaka meghal Less Mason. A maradék időnkbe épp hogy belefér a Hagia Szofia, a bazár, a Topkapi, néhány halvacsora, valamint több fülbevaló árának intenzív alkudozás általi mérséklése. Egy műszaki bolt kirakatának plazmatévéje előtt végigizguljuk az U20-as fiúk bronzmeccsét, a gyomorfertőzések megelőzésére beszerzett vodkával ünnepelünk, sőt az utolsó délelőtt még az isztambuli maratoni futóversenybe is belegabalyodunk.
*
Találkozunk az AGI kongresszust megelőző diák-dizájn-hét, a GRAFIST sok résztvevőjével is. Stuttgarti, bázeli, berlini, szentpétervári, moszkvai, sőt koreai grafikus-hallgatók, akik AGI-tag professzoraik révén ingyen vehettek részt a rendezvényen, a szállásukat és az utazásukat pedig az egyetemük állta. Sopron ugyan közelebb van Isztambulhoz, a NYME mégsem bírt nagyvonalú lenni. Persze tudom, sokkal fontosabb dolgokra kell otthon a pénz (békávés ön- és végkielégítések, bajuszfesztiválok, adózatlan képviselői költségtérítések, rektorbérek, homokbuckák alatti autópálya-alagutak, negyven centis kilátótornyok, stb.), mégis fájt… fáj a szívem.

2009. október 12., hétfő

ISZTAMBUL

Az AGI Kongresszus csak holnap délután kezdődik, ma Annával csavarogjuk be azokat a helyszíneket, ahol már valaha jártam. És persze betérek egy borbélyhoz is. 2000-ben kiállításom nyílt az isztambuli egyetem galériájában és előadást tartottam az ottani GRAFIST konferencián, az akkori élmények alapján írtam a Gurgis mirabilis című novellát. Idemásolom egy rövid részletét.
A kis helyiséget a kopott bőrfotelen kívül az olajmécses keserű füstje töltötte be. Odakint már bizonyára sötétedik. Nem maradt ereje, hogy ellenkezzen, hagyta, hogy a nyakába kerüljön a kendő, háta mögé a párna és a fülébe két olajos vattalabdacs. Mozdíthatatlan súly volt a lába, idegen tárgyként hevert előtte, mint két elfeketült vasmozsár. A borbély hosszan beszélt: magyarázott és mutogatott, kérlelt és gesztikulált. Előhozta a szerszámait, késeket fent, szappant kevert, színes folyadékokat öntött össze, könyveket ütött fel és legyeket csapott agyon. Útisz csak nagysokára fogta föl a kérdést: borotválkozni vagy nyiratkozni akar-e, esetleg eret vágatni. Csak ülni akart, pihenni és nem gondolni semmire. Elfelejteni a bazárt, a borbélyt, a bőröndjét a szállodában, a mindig egyforma kongresszusok hiperaktív japán tudósait, meg az elszállt repülőt, amelyik most halad épp el a Hold ablaka mellett. Pihenni akart, aztán fölébredni majd egyszer, sokára, frissen és üdén, akár a mesében, és mint egy rossz álmot, elfeledni ezt az egész kijárat nélküli megfejthetetlen labirintust is. Borotválkozni, pláne eret vágatni viszont egyáltalán nem akart. Összeszorította a szemét és a víz alatti természetfilmre gondolt. A kékre, a hűvösre, a fölszálló buborékokra, ahogy egymást kerülgetve, cikázva emelkednek a fény felé. Az egyetlen testté olvadó halrajokra, amelynek ezer tagja egyszerre mozdul, vált irányt, hol rábízva magukat a tengeráram puha sodrására, hol meg szembefordulva az árral, egyetlen hatalmas tükörlapként mártva testük az alászitáló napfénybe. Apró, ovális haltest-pénzekre robbant szét a kép. Arra eszmélt, hogy a borbély valami tölcséres szerkezettel színes és illatos permetet pumpál az arcába. Fiatal mamlúk söprögetett a fotel körül. A szürke hajkupacot egy lapátra tolta majd a sarokban álló urna formájú kőedénybe dobta az Útisz füléből kihuzogott vattacsomókkal együtt. A távolból, elmaradozva egy müezzin énekének darabjait hozta az esti szellő. A borbély egyfolytában beszélt. Be nem állt a szája. Az orrából, a torkából és a tüdejéből, a gyomrából és a beleiből is folyt a beszéd, jött, ömlött mérhetetlenül hosszú patakokban. Útisz szinte semmit sem értett, de ha fölfogta volna, talán akkor sem lett volna kedve válaszolgatni. Talán, hogy megduplázza a szózuhatagot, a borbély egy ovális kézitükröt tolt Útisz elé. Tessék, nézze csak meg, milyen kifogástalan munka történt itt. A kis tükör tulajdonképpen fölösleges volt, mert egy jókora tükör borította a falat is, amellyel szemben ült, igaz, szeszélyes kontúrú barna vízfolt ábrák puzzle-szerűen szétdarabolták a fali tükörben megjelenő képet. A borbély Útisz kezébe adta a kis tükröt, könyökével félretolta a rézedényt a késekkel és az ollókkal, és lengetni kezdte az Útisz nyakáról leoldott kendőt. Ekkor a törülköző mögül elővillanó tükörben – a nagyban-e, vagy csak a kezében tartott ovál alakúban - Útisz megpillantotta saját magát. Nem a közeli arcát, ahogy a kezébe adott tükörben látnia kellett volna, és nem is úgy, ahogy a nagyobb tükör mutatta a borbélyszékben ülve; teljes terjedelmében látta önmagát, amint átizzadt ingben, homlokába lógó csapzott hajjal elsuhan a bolt előtt, a borbélyüzlet kitárt ajtaja előtt, a sikátorban, kezével a falat súrolva. Ő volt-e valóban? Vagy a tükör rozsdaszigetei, felpupozódó foncsorfoltjai, meg a kendő kettős lebegésének káprázata keltette vajon ezt a tüneményt? Mikor fölocsúdott, már tudta, olyannyira biztosan tudta, hogy ha nem látta volna az elfutó alakot, ha nem szembesült volna önmaga néhány órával korábbi tükörképével, akkor is biztosan tudta volna, hogy itt van, itt kell legyen, akár egyszerre több alakban is, kopaszra borotváltan és lobogó őszülő hajjal a puzzle-ként egymásba harapó időformák mindegyikében, egymást kergetve, űzve, s egymásról mit sem tudva.

2009. október 9., péntek

BUENOS AIRES

Két éjszaka és egy nap – nem túl sok megismerni egy várost, arra is csak alig, hogy felmérjem, miről maradok le. Az Abasto negyed kis hoteljében szállok meg (Carlosvia) és még este elsétálok a Recoleta felé. Szinte beleütközöm a Nemzeti Könyvtár brutális épülettömbjébe. Szegény Borges, aki majd húsz évig a könyvtár igazgatója volt, inkább megvakult, hogy ne kelljen látnia. Na jó, tudom én, hogy vannak, akik modern építészeti csodának tartják, de nekem sehogy se fér össze Borges írásaival, még a Bábeli könyvtárral sem, pedig az elég meglepő, a monumentális szimmetriák rettenetét idéző konstrukció (meg is kerestem, mikor írta: 1941-ben, ráadásul épp Mar del Platán – az épületet meg 61-ben tervezte meg Clorindo Testa , 71-ben kezdték építeni és csak 92-ben avatták föl, amikor Borges már nem is élt.) A közeli design centerben, sokkal szebb épületeket is látni, igaz, csak fotókon és maketteken, most van a BA09, vagyis a 12. Nemzetközi Építészeti Biennále. Másnap a Cementerio de la Recoletába megyek, Catalina Saraceno, a konferencia tolmácsa választotta számomra, miután megismerte a munkáimat (s mellesleg tört angolomból tökéletes spanyol mondatokat faragott). Önálló, fantasztikus sírváros és szoborpark. A fő attrakció persze Evita mauzóleuma. Egy csapat equadori grafikus, akik ott voltak az előadásomon Mar del Platában, itt ismernek fel, elbeszélgetünk. A közeli Museo Nacional de Bellas Artes nem túl nagy, de néhány szép munka azért akad benne. El Grecótól egy Krisztus az olajfák hegyén. Egy percig azt hiszem, otthon vagyok, oly pontos mása a Szépművészetiben lógó képének, talán csak kisebb valamivel. Van Rembrandt, Rubens, Tiziano, meg persze a többi spanyol, egy koponyás Zurbarán-kép, Goyák, sőt Picasso is. Meglepő, mennyi a Rodin szobor, egy egész teremnyi, (csak Camille Claudel hiányzik) és sok a Degas pasztell. Hosszan csavarogva, a Palermo negyed könyvesboltjaiba be-betérve, Borges utcáin át ballagok hazafelé. És persze az írásait memorizálva. „Ön is tudja kedves barátom, én is, hogy szamárság ez a sok kongresszus, puszta pénzpocsékolás, de kapóra jönnek a curriculum-ban.” El soborno, vagyis A Vesztegetés című novellából való a mondat, de jobb cím volna a Hiúság. Egy professzorról szól, aki oly büszke a jó hírére, hogy az őt újságcikkben támadó kollégáját ajánlja maga helyett egy kongresszusra. Valami hasonló hiúság miatt nem kapott Baumgarten-díjat J.A. Rosszkor jelentetett meg egy hódoló verset. De miért is, hogy Borgesről mindig Babits jut eszembe? A kongresszusokról meg a hiúság?

2009. október 3., szombat

MAR DEL PLATA

Az idevalósiak is csodálkoznak, s alig akad köztük, aki látott már bálnát a város közelében. Első reggel, ahogy Sarával lesétálunk a partra, hatalmas fekete bálnafarok emelkedik ki a vízből. Mint egy sötét virág. Talán egy kilométerre lehet, vagy annyi sincs. Aztán jön a nagy szögletes cetfej, akárha lassított felvételt néznénk. Hideg van, de szikrázó napsütés. Egy fél órán belül többször megismétlődik a jelenet.

A fesztivált a város sportcsarnokában tartják, Davis kupa döntő is volt már itt. A gazdasági krízis és az influenzajárvány dacára legalább annyian jönnek, mint tavaly. Állítólag ötezren vesznek részt az előadásokon. Akiket én is meghallgatok: Zalma Jalluf, Ruben Fontanaval dolgozó tipográfus; Alex Trochut, a nagypapa (Joan Trochut) betűtervezői munkásságának őrzője és folytatója; Juan Pablo Cambariere, fából faragott ábécéktől a tipográfiai marionettig ível a mutatvány, valamint két csapat, a brazil Collectivo és a dél-afrikai President. Az előadásom témája: a plakát az idő és a tér metszéspontjában. A másnapi workshopra is több mint hatvanan ülnek be. Ott a kétjelentésű anamorfikus illusztrációkról beszélek Edgar Allan Poe Hollójának illusztrálása, illetve a vers keletkezését magyarázó Philosophy of Composition kapcsán. A konferencia zárásaként a meghívott előadók kerekasztal beszélgetése után a közönség kérdez. Egy a sok közül: miért rajzolok annyi oszlopot? Miközben próbálom megértetni, hogy az oszlopok, az oszlopsorok, ezek a téri elemek repetitív voltuk miatt kiválóak az idő megjelenítésére is, lassan rádöbbenek, hogy már régóta nem az oszlopok érdekelnek, csak az oszlopközök; az a két oszlop közé szorult semmi, ami oly határozott alakkal és oly enigmatikus kiterjedéssel bír. Egy Aquiles nevű buenos aires-i könykereskedő a Jianping által kiadott könyvet árulja. Azt az új borítóval megjelent második kiadást, amelyet én is csak az internetről ismerek. Amikor megtudja, egy dedikáció ellenében megajándékoz két példánnyal. Szépen dagad az internacionálé: Argentínában jutok hozzá a Németországban működő kínai kiadó által angol nyelven publikált és katalán cég által terjesztett könyvhöz a magyar művészről, akit orosznak hívnak.

Ez az öngyilkos bálnák strandja,
a hold nyakigláb árnnyal kószál,
gépzene szól a jégkrémboltból,
ó mondd, miért épp ide hoztál?

Emlékek édes hányadékát
felökrendezni mért akarjuk,
s álmokkal mért ölelkezünk,
átlátszó az ölük, a karjuk.

A víz alatt egy másik tenger,
felér egész a torkodig;
mire gondolsz most? gondolj másra!
a tenger nem gondolkodik.

Hullámverés lábjegyzetekkel:
egy konkrétumra két talány.
Csigaházban suttog az isten,
az idő férfi, s tér a lány.

Napszítt, lukacsos álomtájon
a horizont mint húr remeg,
s gyűlnek tintaszín egekre
nagy konkvisztádor fellegek.

Ködöt lélegző madarak közt
patakokra szakad az éjjel,
s a csillagok lábanyomát
őrzi a homok szerteszéjjel.