2012. január 26., csütörtök

J.M. KIÁLLÍTÁS

Én nem állítom, hogy egy grafikust, egy illusztrátort, ha elkészül egy könyvvel, azonnal meg kell kínálni egy egész faluval. Hogy neki kell ajándékozni mindjárt egy teljes települést, házastul, telkestül, jobbágyostul, jószágostul. De azért nem árt, ha tudjátok, kedves atyámfiai, - Isten hozott mindnyájatokat! - hogy ilyen volt egykor a szakmai megbecsülés. Magától értetődött valaha errefelé. A kutyabőrről nem is beszélve. Ugye ismeritek, példának okáért Hertult, a grafikust. Nem? Ő volt az, aki Károly Róbert megbízásából megfestegette a Magyar Anjou Legendárium illusztrációit. Gyerekkönyv, mondhatnánk a mai fogalmakra fordítva, hiszen a királyi gyermekek épülésére készültek az Anjou szempontból fontos szentek életét bemutató tempera képecskék, 140 lapnyi maradt meg, zömmel a Vatikánban, a mi grafikusunk, Hertul mester pedig honorárium gyanánt megkapta Meggyest, a mai Fertőmeggyest, pontosabban még maibb nevén Mörbisch-t, mert hogy a határok ide-oda jártak Sopron környékén is. De maradjunk Meggyesnél, Meggyesi Miklós néven jön a következő rajzoló, Hertul fiáról van szó, ő jegyzi a Képes Krónikát, a kliens pedig már Nagy Lajos. Fizetségül ő is egy falut kap, történetesen ő is Meggyest, a papa ugyanis időközben osztott szorzott és elzálogosította a falut, de eszem ágában sincs a grafikus kollégák zsebében turkálni, csak a Képes Krónikáig akartam eljutni valahogy, ami ugyebár alapmű, ha úgy tetszik, kályha, ha Jankovicsról kell beszélni.  És most róla kell, hiszen ezért jöttünk össze.
Nem kell magyaráznom a stiláris hatásokat, elég, ha a rajzfilmek közül a Mondák a magyar történelemből sorozatot említem, vagy az itteni tárlaton is látható Toldit, na meg a Gestát. Jankovics, akit egyszer hallottam kifakadni (amúgy nem nagyon jellemző rá az ilyesmi) a „múltat végképp eltörölni” szövegű sláger kapcsán még akkoriban, amikor az illető nóta kurrens darabnak számított, szóval Jankovics egyáltalán nem tartja szégyellnivalónak azt, hogy nem vele kezdődött a világ. Sőt. De nem akarom én összehasonlítgatni a rajzait az elődökével. Majd mások megteszik. Másért akartam ideidézni Hertul fiát. És ez már a szakma filozofikusabb bugyraival kapcsolatos.  A Képes Krónika szövegét és illusztrációit összevetve észre szokták venni a kutatók, hogy nem pontos képi fordításról van szó. Az illusztrátor olykor tájékozottabb, néha bölcsebb, többet, és mást is tud, mint az író, amit nem rejt véka alá, sőt olykor eltérő véleménye van, amelyet szarkasztikus módon közvetít, csak éppen észre kell venni. Szokás emlegetni a lovagló külhoni papok csuhája alól kilógó patákat, amelyek persze, ha jóindulatúak akarunk lenni, egy hátul lépegető ló tartozékaként is fölfoghatók, de mint tudjuk, az utókor nem mindig jóindulatú. Különösen nem, ha már kijárta az „olvass a sorok közt” tanfolyamot és élvezi, hogy az ott tanultakat a képekre is képes vonatkoztatni. Akkoriban, Kálti Márkék idejében persze a képeknek még nagyobb fontossága volt, hiszen csak kevesek tudtak olvasni, és voltak, akik épp a rajzokból, az illusztrációkból „olvasták” ki a meséket, a történelmet. Akkoriban, mondom, de Jankovics jogosan állítja, megint deficitje van az olvasásnak, az illusztrációknak át illik, sőt hertulos vehemenciával át kell vállalniuk érdemi feladatokat mostanában is.  Nem akarom olyasmivel szomorítani az ünneplőket, hogy Magyarországon a felnőttek 30 százaléka funkcionális analfabéta, inkább Marcellt idézem, az író Jankovicsot:  Ha az ember ír, lineáris cselekvést végez és egyértelműségre törekszik. Holott a valóság összetett, egyszerre több értelme van. Az írás lineáris volta azzal jár, hogy az író kénytelen egyik szótól a másikig haladva kifejteni mondanivalóját, miközben érzi, hogy vertikálisan, egyidejűleg is több dimenzióban kellene kifejeznie magát, hogy éreztesse olvasóival az egyes szavak, szóképek, mozzanatok egymásra épülő jelentésszintjeit, hogy egy szót leírva is többet értsen meg belőle az olvasó, mint annak első jelentését. Jankovics alighanem azért lett polihisztor, hogy ezt a reménytelennek tűnő helyzetet valahogy kezelni tudja. Az íráshoz pászított kép, a grafika, az illusztráció máris egy dimenzióváltás, elmozdulás abba a bizonyos vertikális irányba, a filmanimáció meg egy másik módszer ugyanerre, de ott van még a ki tudja hányadik Jankovics, aki tudós előadásokon élőszóban fejti ki érveit, s a fennhangon kimondott szó a vele járó testbeszéddel, hangsúlyokkal, hatásszünetekkel szintén képes a textus vertikális dimenzionálására. Belátom én, hogy Jankovics rajzairól, az illusztrátor Jankovicsról kellene csupán beszélnem, de hát képtelenség elválasztani az egyiket a másiktól, illetve épp kapóra jön ez a komplexitás, hiszen ami a személyiségre igaz, az érvényes a filmekre, a képekre, az illusztrációkra is. Na, elég távolra kalandoztam már, Hertul fia Miklós talán már nem is követi, hogy épp az ő többféle értelmezést kínáló, vagy legalábbis sejtető illusztrációi nyomán merészkedtem ilyen messzire. Marcinak persze meg se kottyan, doctor pictusként tudatosan keresi magának a bajt, már ha egyáltalán bajként éli meg azt, hogy értelmezői a felkínált vertikum egymásra lapogatott szintjeiből, képzeljük őket népmesésen üveghegy rétegeknek, olykor csak egyet-egyet megcsákányozva alkotnak ítéletet. Fütyül a korparancsra, hogy tudniillik neki művészként, bármelyik műfajáról is legyen szó, szórakoztatni és „kikapcsolni” illenék. Még a népmesék dolgát is abban látja, hogy azok „bekapcsolják” hallgatóikat a szűkebb-tágabb közösségekbe. Mondjuk abba, hogy nemzet.
Marcell most képekkel, illusztrációkkal „kapcsol be”. A Toldihoz és az emeleti szekció Mátyás királyos meséihez tartozó rajzokat már megjelent könyvekben is lapozgathattuk és kiállításokon is láthattuk, magam néhány hónapja a pozsonyi illusztrációs biennálén figyelhettem meg azt, hogyan passzolnak bele a nemzetközi anyagba, és üzenetük hogyan próbál átjutni az idegen kultúrák falán. A fő atrakció most a Gesta Hungarorum. Az öt könyv ötven rajza. Tudomásom szerint először mutatja meg őket. A két nagy Gesta, Anonymusé és Kézai Simoné illusztrációk nélkül maradt. A kései utód, a tudós Sebestyén Gyula eposszá rendezett mondagyűjteményét pedig a majd száz évvel ezelőtti megjelenéskor oly vadul támadták, aztán meg úgy elsüllyesztették, hogy már a vele való foglalkozás is egyfajta hőstett. Egyedülálló vállalkozás a maga nemében. A rajzoló Jankovics komolyan veszi, és a szó szoros értelmében használja a tudós, sőt magát olykor a politikába is beleártó Jankovics által fölállított definíciót: a kultúrákat sajátos mítoszaiknak és ideológiáiknak szüntelen magyarázatai és újraértékelései éltetik. Ó, igen: ilyenkor szokta a homlokára tolni a szemüvegét: be van fejezve a nagy mű. Nekünk meg, ha sikerül túltennünk magunkat az első percek elfogódottságán látván a rajzi bravúrokat, grafikus leleményeket; és ha fölfogjuk, hogy különösebb iskolázottság, stílus- és szellemtörténeti előtanulmányok nélkül is hat a komplex üzenetrendszer, az se baj, ha lesznek, akik észre sem veszik, hogy ilyesmivel traktálják őket, mert mondjuk az emblematikus és az narratív ábrázolás összekapcsolásának különb- s különbféle grafikai módozatai már kellően elandalították őket, szóval, ha mindez megtörténik, akkor leplezni alig bírt szakmai féltékenységgel be kell ismernünk, bizony a jelen tárlat kivételes eseménye a magyar illusztrációtörténetnek. Valamelyik határ valamelyik oldalán valamelyik falut megérdemelné. Ha körbejárjuk a belső termet, ha megállunk a monokróm tusrajzok előtt, biztosak lehetünk benne, hogy nincs egyetlen momentum, odavetett apró tárgy, ékszer, ruhadarab, épületrészlet, ami ne lenne hiteles, korhű, illetve illusztrátorunk ne tudna azok jelképes értelméről, mitológiai beágyazottságáról, kultúrtörténeti kapcsolatairól mindent. Akármennyire távolodunk is mondjuk a hősi lovagkor, vagy a népi paraszti kultúra tárgyi elemeitől, szokásaitól, hiedelmeitől, Marcell szimbolikája, utalásai követhetők, felfoghatók, de legalábbis átérezhetők az olvasó, a képeket lapozó, illetve a rajzfilmnéző ifjú (s korosabb) leánykák és legénykék számára. Ha génjeikben már talán nem is öröklik, emlékeik még fel-felbukkannak, és elsősorban Jankovics munkáin keresztül akaratlanul is magukba szívhatják azokat. Különös paradoxon, de szívet melengető: gyakran nem azért tűnik ismerősnek egy illusztráción, vagy egy rajzfilmben megjelenő tárgy, mert a valóságban már találkoztunk vele, hanem ha véletlenül elénk kerül, mondjuk megpillantunk egy múzeumban egy valóságos  szablyát, orsót, vagy süveget, ráismerünk, mondván, a Jankovics rajzain, filmjeiben már láttunk, láthattunk ilyesmit. Apropó süveg: ha a nemzeti identitástudat ébrentartásáért valakit illik megsüvegelnünk, az Jankovics Marcell.  
Én speciel leesett állal hallgattam, és összes képzeletbeli süvegemet lekaptam, amikor megtudtam, hogy egy japán hölgy (a neve magyarul Napocskát jelent) a Marcell által jegyzett népmesesorozat rajzfilmjeit látván döntött úgy, hogy magyarul tanul, és meg is tanult, esküszöm, remekül. Aki nem hiszi, járjon utána. 

(P.s.: Láttam itt, a közönség sorai közt egy minisztert, bár kétlem, hogy azért jött volna, hogy bejelentse: a kormány Meggyest kiutalja Marcinak. Sebaj, néhány meggyes -  meggyesrétes - talán még akad a büfében.)
(Elhangzott a Forrás Galériában január 26-án este 6-kor
Jankovics Marcell kiállításának megnyitóján.)

2012. január 22., vasárnap

UTAZÁS URBINÓBA

Könyvbemutató a budakeszi könyvtárban. Somos Miklós albumáról Évával, Miklós lányával beszélgetünk. A festmények mellett a szövegekről is. Összefoglaló címük: Európa siratása de majd’ mindegyik egy olasz városról szól. Nekem Urbino jut, vagy inkább én választom Urbinót. Sosem jártam még ott, de egyszerre rádöbbenek, mennyire vágyom rá. 1978-ban, akkor még a szüleimmel utazgatva, eljutottunk San Marinóba, 84-ben pedig, amikor Dórával csavarogtunk Itáliában, Gubbióban töltöttünk egy napot. Urbino e két város közt félúton van. Akkora, vagy alig nagyobb csak, mint Budakeszi. Néhány hete, amikor Annával a Metropolitain-ben jártunk, és persze nem volt időnk mindenre, azt mondtam, megmutatom a számomra legfontosabb műveket. A hájlájtokat. Az elsők közt volt a Montefeltro studiolo. Valaha ez trompe l'oeil faintarziával díszített szobácska is Urbinóban állt. Federico de Montefeltro urbinói herceg dogozószobája volt. Talán csak a Mediciekkel és Mátyás királlyal lehet összevetni, a reneszánszban ő volt az egyik legnagyobb európai mecénás. Úgy tudom, még az is szóbakerült, hogy Mátyás hadserege fővezérének szerződtesse, mert eredetileg zsoldoskapitány volt. A kedvenc művésze Piero della Francesca volt, aki  több képet is festett róla, de bárki is készítette a portrékat, minden képen profilból látjuk, kizárólag a jobb arca felől nézve. Nem nagyon volt ugyanis a baloldalon arca szegénynek. Állítólag a pestis miatt veszítette el a másik szemét, egy hatalmas kardcsapás miatt meg a maradékot. Attól ilyen furcsa az orra is. A legnagyobb Piero-kép, amelyen a herceg megjelenik, a Montefeltro oltár a Brerában. A híres „tojásos” oltár, amelyről már sokat írtam és beszéltem az anamorfizmus kapcsán. A legszebb pedig az Uffiziben őrzött páros portré, amelyen a feleségével, Battista Sforzával nézik egymást. Egyszer még egy szonettet is írtam a kép ürügyén, egy párbeszédes szonettet:

Betelt az istenek kegyelme-kénye:
Ó herceg immár szemtől-szembe mindig,
s mosolytalan, ahogy korunkhoz illik,
mutat Piero mester táblaképe.

Ezentúl, édes, már örökre nézlek,
a szó a szádon, mely kísért a sírig,
s kimondatlan, az én nyelvemen ízlik:
holt házasok túlélő párbeszéde.

Szemedben arcom fiatalnak látom,
húszévesen, hogy kérted: légy a párom,
s hangod madár, itt leng ki-be fülemben.

Hercegnő, urbinói drága tájon
a választ szívdobogva várva várom:
Baucisz mindörökre és Philémon.

Azért mielőtt nagyon meghatódnánk, jöjjön egy kis illúziórombolás: egy olasz művészettörténész megfejtett egy titkosírással írt levelet, amit a mi hercegünk írt, s amelyből kiviláglik, hogy egy híres firenzei összeesküvés mögött bizony ő maga, Montefeltro állott. Meg akarták gyilkolni a két Medici-testvért, Lorenzot és Gulianot. Gulianót meg is ölték, de Lorenzo megúszta. Húsvétkor történt, 1478-ban. A megfejtett levél szerint Montefeltro herceg, akiről eddig úgy tudtuk, hogy nagyon jó barátságot ápolt a Mediciekkel (sőt ők is azt hitték szegények), csapatai élén már ott állt Firenze kapujánál, s ha sikerült volna a terv, akkor megrohanták volna a várost. Szóval, a félszemű herceg, bár a művészetek nagy barátja volt, de egy apró szeplő még az ő életén is akadt.  A történetről bővebben Marcello Simonetta: The Montrefeltro Conspiracy című könyvében lehet olvasni, Urbinóról pedig az új Somos Miklós albumban.


2012. január 14., szombat

RÉGI ... ÍGÉR

 
Összekócolt évszakok közt
elodázott életekben
napszúrásos holdkórosként
topogsz egy járókeretben,
múltjaidból felöklendvén
kásás éjszakák alól
álmodatlan álmok érnek
megfejtetlenül utol,
elfeledett teraszokon
régi labdapattogás
kardiogramjába rajzolt
alvajáró hasonmás,
majdnem emlékszel ki voltál,
nyelveden van már neve,
hínárba nyújtóz a lábad,
nincs az éjnek feneke,
széllapozta albumoknak
vízfoltos rézkarcai
ottfeledett kézfejeden
kezdenek átlátszani,
Hullámokra írt szavakban
minden betű megmarad,
visszafelé olvasva, hogy
régi s ígér, ugyanaz.

(Egy rég elfelejtett versike,  mindkét kötetből kimaradt, véletlenül találtam rá, nehéz elhinni: a computerben.)

2012. január 13., péntek

HAJÓ BAJOK

Sem a környék, sem az időpont nem volt szerencsés. 1516. január 24-én majdnem pont ott süllyedt el egy díszes karavella, ahol ma a Costa Concordia. Akkoriban legalább akkora szenzáció volt, mint most a luxusóceánjáró tragédiája. Azon utazott ugyanis az első európai rinocérosz. Az állat eredetileg II. Muzafar szultáné, az északkelet indiai Khambhat uralkodójáé volt, aki a sikeres diplomáciai kapcsolatfelvétel eredményeképpen (vagy éppen kárpótlásul azért, hogy új földbirtokok elhódítása nem járt együtt e kapcsolatfelvétellel) 1514 elején adta ajándékba I. Emánuel portugál királynak. Emánuel meg, hogy X. Leó pápához való hűségét bizonyítsa, a következő év elején továbbküldte a rinocéroszt Rómába. Ez volt egyébként az a híres rinocérosz, amelyet Dürer is lerajzolt, sőt fába metszett, holott sosem látott. Csak elmesélték neki. Ajándékot persze nem szép dolog továbbajándékozni, hamarosan meg is történt a baj. A földíszített hajó még kikötött Marseille-ben, hogy I. Ferenc francia király és udvartartása is láthassa az orrszarvút, amint bondor párapamacsokat szuszog bele az európai télbe, majd január 24-én heves viharba került s valahol a Toszkán partok közelében zátonyra futott és elsüllyedt. Fogalmam sincs, mit keresett ezen a zátonyos környéken az óceánjárónak nevezett Costa Concordia. Az viszont szöget üthet a fejünkbe, vajon miért indította útnak fölöttébb értékes rakományát a mindig kiszámíthatatlan januári tengeren a portugál uralkodó. Mi lehetett olyan sürgős neki? A megoldás természetesen a politikával kapcsolatos. Híre ment, hogy rinocérosz ügyben egy titkos spanyol expedíció is útra kelt, hogy a föld alól is előkerítsenek valami bestiát az egzotikus állatokat olyannyira kedvelő pápának, akinek a jóindulata nélkülözhetetlen volt a nagy földrajzi felfedezések által kitágult világ felosztását eldöntő tordesillasi egyezmény várható újratárgyalásakor. Emanuel úgy vélte, újabb, hatalmasabb gyarmatokra tehet szert, ha rinocérosza előbb érkezik meg, mint a spanyoloké. Nem érkezett meg. A vízbefúlt állat porhüvelyét valahol ott kerülgetik a halak, ahol a Costa Concordia elsüllyedt. Más források tudni vélik, hogy a vízbefúlt rinocéroszt végül megtalálták, kitömték, s így juttatták el a pápának, s most a Vatikán képzőművészeti műhelyének eldugott raktárában porosodik. Akár így történt, akár úgy, januárban nem túl jó ötlet arrafelé hajózni.

2012. január 12., csütörtök

A MEGSZŐTT VILÁGOSSÁG

1996 napfényes nyarán egy csapat textiles lány elfoglalta az akkor még romos Sándor-palotát. Szövött himnuszaiknak belülről jövő, azaz szívparancs szerint szerveződő tárlata (Szakolczay Lajos szavát vettem kölcsön) jogosítja föl máig a kárpitművészeket, és még sokáig, hogy a legszebb pázsitokra heveredhessenek kulturális életünk virágoskertjében. Az a kiállítás volt, ami nekem a millecentenáriumból megmaradt, és persze - ezért is hozom most szóba -, Polgár Rózsa kárpitja nagyon beleszövődött az emlékezetembe. Gyapjúval, selyemmel, aranyszállal. Balsorssal, lángtengerrel, vérözönnel. Szánd meg isten… szőtte a kárpit alá … szánd meg isten a magyart. Csupa nagybetűvel. Azt hiszem, pontosan értettem, nem is lehetett nem érteni, hogy az első helyett miért az utolsó strófa invokációját választotta mottóul Rózsa, az áldd helyett a szánd imperatívuszával, és megszégyenülten motyogtam magamban a Dsida-sort a Psalmusból: e szót, magyar, még le nem írtam.  Vajon miféle árnyék nyújtózhat mögöttem?
Néztem a kárpit különböző irányban futó és különböző hosszúságú árnyékokat vető figuráit, és hallgattam Galkó Balázst, ahogy kifogástalan értelmezésben szavalja: Hajh, de bűneink miatt…  Rózsa alighanem a „megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt” sorok eltérő idősíkjait képzelte az időjátékot asszociáló árnyékerdő mögé, a múltat és a jövendőt, fittyet hányva a teológiai szempontból vitatható mondat tartalmi állításra, (hogy tudniillik a még el sem követett bűnökre vonatkozó büntetést előzetes vezekléssel nem lehet törleszteni) de talán közös költő barátunk, Nagy Gáspár kötetének címe is eszébe ötlött: Múlik a jövőnk.  Én meg a palota leszakadt lépcsőin, porladó vakolatkupacok és törött cserepek közt tényleg a történelem romjain téblábolva látni kezdtem azt a sok árnyékot is, amelyek ilyenkor, egy ilyen erős hívókép nyomán megjelennek a belső szemeknek. Eszembe jutott a leglátomásosabb magyar költemény, az Apokrif fénytörése:
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Aztán, ahogy el-eljutottam Rózsa tárlataira, ahogy megismertem az életmű részleteit, munka ez is, nem is könnyű, hiszen nőből van, szemérmes, ritkán mutatja meg magát, menni kell érte, utazni utána Gödöllőre, Tihanyba, Lakitelekre, egyszóval figyelni kezdtem az árnyékokra, a többnyire monoton síkvidéki tájakba, terített atlaszokba  ütött magányos szög-alakok árnyaira, merre futnak, hová veszik az irányt, miféle fény jelöli ki őket. A tanult műítészek bizonyára valahova Rózsa analitikus és szintetikus korszakának határára tennék azt a folyamatot, amelyet olykor én is észrevettem, hogy tudniillik szabályosabbá válnak az árnyék csíkok, legalábbis valami rendező elv, nevezzük világosságnak, sejlik föl, amelynek mentén sugarasodni, kvázi értelmeződni kezdenek az árnyékok. A fényforrást azonban ne a kompozíció terében keressék. Képtelenség lenne úgy kijelölni, hogy az árnyak ellenirányú vetületét megszerkesztjük. A perspektíva lekciókon fejünkbe vert ortogonálisok itt nem segítenek. Rózsa síkjait, tereit nem a korareneszánsz unalmas hálózatrajzoló perspektivistái gondolták ki. Valami különös módon, szelíd transzcendens öleléssel vonja be nézőjét saját spirituális erőterébe. És olykor el is hisszük, hogy képesek vagyunk oda belépni a művésznővel. Követni őt, azonosulni vele, és ily módon átélni, talán identifikálni saját képnézői mivoltunkat is.
A hátulról ábrázolt figura mindig is közvetített valami metafizikus tartalmat, valamit, amit csak sejtünk, mégis oly könnyen azonosulunk vele. A képben távolodó alak Polgár Rózsa kedves toposza, az elmenő, a távozó, akiről megtanultuk a műtörténeti önképzőkörökben, hogy általában a művész alteregója, a saját képébe besétáló Wu Tao Tzu testvéröccse, vagy húgocskája, nos ő, a háttal ábrázolt, a távolodó, Rózsánál sosincs egyedül. Kíséri a gyermek, átkarolja szerelmese, vagy tömeggé sokasodva, azzal együtt lélegezve lép. A mindig szemből sütő fény szép, karakteres vonallal rajzolja körbe az alakokat, beleégeti őket az emlékezetbe, de a megszőtt világosság legfőbb funkciója, hogy azt a bizonyos enyészpontot átvetítse ideátra, a nézői oldalra. Ahogy az ikonfestők megfordított perspektívájú képeiből, úgy sugárzik e kárpitokból is a figyelem, és önvizsgálat nélkül aligha léphet elébük bárki. Bennünk a gyújtópont. Nézőkből transzformálódunk nézettekké, egy transzcendens figyelem tárgyaivá. Kitüntetett individuumokká.  Csoda-e, hogy Rózsa fénykárpitjai oltárképpé kezdtek avanzsálni.
Ki-ki magában áll a Föld szívén,
szívébe szúrva egy-egy napsugár,
és mindjárt este lesz.
Quasimodo szép haikujában már egyetlen szó sincs az oltárról, az árnyékról, pláne az össze-vissza irányló árnyékvetésekről, de azért pontosan látjuk őket. Az oltárt is, az árnyékokat is, de legfőképpen a fényt. A sugárzást. Ha ezt a háromsoros verset látom, Rózsa képét olvasom és fordítva, mivel ez tizenöt éve így működik nálam, most már bizonyára így is marad.   
Mit kezdjek hát a következtetéseimmel: Rózsa, a küldött, aki a fénnyel érkezik, aki a világosságot hozza, a világ világosságát, innen már képtelenség visszakozni, ezt már nem lehet elbagatellizálni, hiába minden deheroizáló hév, pátoszmentesítő igyekezet, le kell írni fehéren feketével, ki kell mondani, bele a mikrofonba:  Rózsa egy … angyal. Egyelőre kisbetűvel írom, püspök párja bizonyára komplikáltabb morfológiai, vagy genetikai, vagy ontológiai definíciók mentén határozná meg a fényhozásra teremtett lények természetrajzát, és jellemző tevékenységi körük listázását sem biztos, hogy a motringok gombolyításával, a fonalak festésével, meg a vetőszálak villázásával kezdené, szóval kisbetűvel írom le az angyalt, de nagybetűvel gondolom. Igen: végig naggyal. 
Ja, és ugye észrevették, hogy már előbb kezd világosodni.
(Elhangzott 2012. január 12-én az Iparművészeti Múzeumban.)

2012. január 11., szerda

JAMA

Az AvantGárdos Mariska utca lakója. Így nevezte magát, meg persze én is így hívtam őt, Jamát, amikor főiskolás évei alatt az én fölöslegessé vált műtermemben húzta meg magát. Na, műteremnek azért túlzás volt nevezni a tűzrendészeti közlekedőfolyosóval kettészelt lakótelepi odút. Számomra a fotográfia olyan, mint a költészet – mondta. Használok metonímiát, metaforát, rímeket, hasonlatot, mindenféle költői képet. Éppen úgy, mintha verset írnék. Papíron fotóművész volt. Lélekben költő. Valójában grafikus akart lenni, de ha már belekényszerült a fotózásba, mert hogy az Iparművészetin nem volt már hely a tervezőgrafikus osztályban, szóval ha már belecsöppent a fényképészetbe,  akkor meg is újította azt. A szabálytalanságokból stílust teremtett, műfajt, egy önálló, egy független világot. Úgy volt modern, hogy fütyült a modernizmusra. Darabokra szedte a látványt és újrarendezte, megkockáztatom, újra megteremtette azt a maga képére és hasonlatosságára, vagy egyszerűbben: egy merőben új geometria mentén: saját intellektusán szűrve keresztül, s a mi nézői tekintetünket is iskoláztatva általa. Aztán a végén, ha már ez volt a szakmája, egye fene, megnyomta az exponálózsinór gombját is. Nem szerette, ha fotóművésznek nevezték, inkább kitért a titulusok elől, Ha mégis kellett valamit mondani a bemutatkozáshoz, ironikus mosollyal a bajusza alatt azt dörmögte, „fotójamatőr és tragikusművész”. Aztán fényképészként megkapta a szakma legmagasabb kitüntetését, a Balogh Rudolf-díjat, és grafikusként a kollégák legfontosabb elismerését, az Aranyrajzszöget. Kétszer is egymás után. Alig hinném, hogy a díjai ott voltak a névjegyén. Szerintem névkártyája sem volt. Fölötte járt az ilyen világi fontoskodásnak. Ha most egy temetésen lennénk, ahol az érdemeket kéne előcitálni, ahol méltatni kellene az elhunytat, akkor felsorolhatnánk a legfontosabb fotográfiai és képzőművészeti alkotásokat, a jelentős kiállításokat, a kapott elismeréseket, a közgyűjteményekben tündöklő munkákat, és így tovább, legjobban persze ő maga unná, sőt egyenesen rühellené, de isteni szerencse, hogy nem vagyunk temetésen, szerencsére kiállítás megnyitón sem, ami ugyebár az előbbi édestestvére, szóval teljességgel fölösleges az ajnár. Jama, az optikai illúziók professzora, az abszurd parafrázisok mestere, a duplafenekű műalkotások szakértője, a dolgok idézőjelbe tételének doktora, a posztmodern dimenzióváltások felkentje, a pictus anamorphicus, mint annyiszor, most is az orrunknál fogva vezet mindnyájunkat. Ne legyen kétségünk, csak átült egy szomszéd asztalhoz, Cézanne és Van Gogh mellé, az ifjú Modigliani már ugrott is, hogy lesegítse a kabátját, Matisse porolta le neki a széket, és Magritte, a mindig jólöltözött René pedig fölemelt pipájával intett a pincérnek: az új fiú a következő sört már oda kéri. Naná, hogy az ő vendégük lesz. Törzsasztalos. Farkas Antal: ki tudják-e mondani? Szerintem maradnak ők is a Jamánál. Nekünk meg marad a csendes reménykedés, hogy akad még üres hely abban a csehóban valamelyik mellékasztalnál.

2012. január 5., csütörtök

NG

BarlaNG, bolyoNGó gyertyaláNG,
üzeNGet a reNGeteg teNGer:
pillaNGók aNGyala eNGedj,
eNGedj el riNGató katángNG!

NG.szellemét akartam megidézni ezzel a naivnak tetsző ráolvasással, tőle véve kölcsön a mágiát, az Öröknyár… módszerét. Abban az „elhíresült versben” (ahogy ironikusan emlegette) a mártír miniszterelnök monogramja volt elrejtve. A hűség emblémái voltak azok a cenzor-dühítő, rendszer-döntögető infinitívuszok: hűség a forradalomhoz, ’56-hoz, októberhez. Kell-e mondanom, mennyire megindított, amikor egy nevemre költött hasonló technikájú, akrosztichonos versben engem is október gyermekeként aposztrofálva maga mellé emelt. Én persze inkább a képzőművészetben igyekeztem valami hasonlót művelni, második üzenetet rejteni a képbe, a grafikai lapba, és hinni, lesz, aki észreveszi majd, hogy az a nehezebben megtalálható pótjelentés fontosabb, mint a nyilvánvalónak tetsző primer tartalom. Lehet, ezeket a rokon szándékokat látva bízta rám NG versei illusztrálását, könyvcímlapjainak rajzolását, megsejtve talán, ám korántsem bánva, hogy a versek mellett majd a rajzok is betiltatnak olykor.
(NG épp öt éve halt meg.)