2012. május 31., csütörtök

ÁLOM AZ ÁLOMBAN

Is all that we see or seem
But a dream within a dream?

Minden, mit látsz e világon,
Álomba zárt másik álom?
(Edgar Allan Poe)

Ebben majd elalszol,
abban meg fölébredsz,
életnek már túl sok,
halálnak kevés ez.

N-edik álmodban
n – 1-edik,
a világ ekképpen
tágul, kerekedik.

Két végtelen között
csukott szemmel, mint az
egymásnak fordított
tükrök közti hinta,

akképpen közlekedsz
lendületet véve,
pokolra jutsz olykor,
máskor meg az égbe.

Oly könnyedén jársz át
minkét tartományba,
mintha volnál árnyék
fia és fény lánya.                                  

2012. május 26., szombat

KÁDÁR (MA LENNE 100) ÉS A KÖLTÉSZET

A legismertebb eset az Új Forrásban 1984 októberében megjelent Öröknyár c. vers. Nem szabad feledNI, a gyilkosokat néven nevezNI. Az NI monogramban az olvasók Nagy Imre kivégzett miniszterelnököt ismerték fel, a gyilkos szót pedig Kádár magára vonatkoztatta. A lapot betiltották, a költő, Nagy Gáspár pedig nem publikálhatott. (Két évre rá betiltották a Tiszatáj című folyóiratot is, mert Kádár úgy vélte -nem alaptalanul -, hogy ő az a Júdás, aki Nagy Gáspár A fiú naplójából című versében szerepel.)
A másik történet két évtizeddel korábbi. Egy levélváltás alapján idézhető föl.
Illyés Gyula Kádár Jánosnak, 1961. július 9.
Kedves Barátom! Hivatalos természetű ügyben fordulok Hozzád, az alábbi hivatalos, pecséttel ellátott levelet kaptam, vidéki tartózkodásom miatt csak a mai napon:
Tisztelt Illyés Gyula!
Az újabban megjelent allegóriáidat is érdeklődéssel olvasom. Ezek eszembe juttatják „figyelmességedet”, amely tavaly az Élet és Irodalomban megjelent „Sötét” című versed elküldted nekem és ezzel külön felhívtad rá a figyelmemet. Igaz, annyi bátorságod nem volt, hogy ezt saját nevedben tedd meg, hanem hitvány módon Dömöcki János nem létező mérnök nevét választottad. Szerencsére az írásodat jól ismerem, s így nem volt nehéz rájönni, hogy ki rejlik az álnév mögött. Magatartásod miatt én már rég lemondtam arról, hogy a kettőnk közötti barátságról beszéljek, mégis megkérdem: nem érzed, milyen mélyre süllyedtél a szarban? Budapest,1961. július 3. Üdvözlet: Kállai Gyula (s.k.) a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Első Elnökhelyettese.
Ilyen indulatú levélre nincs módom válaszolni. A vádat és a sértést azonban vissza kell utasítanom. Ez igen könnyű. Általad kérem, de pályámat és életemet téve rá, állapítsa meg azonnal hites írásszakértő és törvényszéki ujjlenyomat-vizsgálat, hogy otromba provokáció történt: azt a névtelen levelet nem én írtam. Soha nem írtam névtelen levelet. Amilyen eredetű, természetű és alap nélküli az egyik vád, olyan a másik. Bizalommal kérem válaszod, a továbbiakban mitévő legyek. Őszinte nagyrabecsüléssel köszönt Illyés Gyula (saját kezű aláírás). Címem péntekig, Budapest II. Józsefhegyi u.9. Azontúl: Tihany, Veszprém m.
Kádár válasza Illyésnek, 1961. július 11.
Tisztelt Barátom!
Megkaptam július 9-én kelt különös tartalmú leveled. Érdemi választ nem tudok adni. Ugyanis másirányú elfoglaltságom miatt nem vállalkozhatom arra, hogy számodra postás és írnoki munkát végezzek. Ha úgy gondolod, hogy a szóvá tett ügy további tisztázást kíván, akkor azt légy szíves és végezd el az én személyes közreműködésem nélkül. Minden jót kívánok. Üdvözlettel: K. J. (saját kezű szignó)
A Kállai által megkapott „allegóriának” a híre persze eljuthatott Kállaihoz és Kádárhoz a titokzatos Dömöcki  közreműködése nélkül is, ugyanis egy gólyavári nagygyűlésen maga Marosán György személyesen tépte azt darabokra. De íme a vers, a Sötét. Az Öröknyár néven nevező bátorságához képest tényleg csak szelíd allegória:

Lámpa nélkül megyünk.
Az út itt egyenes.
Balról vetés neszez,
jobbról gomba-szagu
liget lépdel velünk.
Meg és megvastagul
közönként a homály:
egy-egy jegenye vár
s lép elénk szótlanul.
Nem látjuk a talajt,
hogy a láb hova visz.
Éj lepi szánkat is.
Csak a fülünk szabad.
Fütty repül magasan:
vonat. Bagoly kiált.
Cella-szűk a világ
s csillag-határtalan.
Szemünk botunk hegyén
és lábunk ujjain
és orrunk lukjain
és hátunk közepén.
Szemem a gondolat
csáp-végén. Oh vak éj!
S te ős, vak, vízi mély,
ember-korunk alatt!
Dobhártyánk vásznain
rajzolódik ki kép
módjára a vidék,
folyva, akár a film.
Félünk és törpülünk
és közben tágulunk:
mérföldekre nyúlunk
csápoddal, ösztönünk!
Föléled a szimat,
visszafinomodik
az eb-rokon korig:
ráadás-lelket ad.
Állat lényünk vezet.
Még semmi cél, sehol.
Csak néha, amikor
kezem érinti villanyos kezed.
Megyünk. Fülel a táj.
Csoda, hogy a szivünk
nem villog messze, mint
a szentjános-bogár.


P.s.: Az alábbi “kiszámoló” tulajdonképpen egy anagramma sorozat, a diktatúra szó betűi alkotják a versike mindegyik sorát. (Ha egy kicsit ügyesebb lettem volna, akkor a legalsó sort fejjel lefelé írtam volna, mint ahogyan a rejtvény újságokban a megfejtést szokták.) A dologban egyébként az a szintepláne, hogy éppen 100 karakterből áll!

Akad itt úr:
Adu-titkár,
Adatik rút
Kádári út,
Ikra-tudat
Kutat, riad,
Ki tud, arat,
Durák itat,
Kitárt adu:
Diktatúra.


2012. május 14., hétfő

MEGHÍVÓK

Május 17-én, csütörtökön a Petőfi Irodalmi Múzeumban Nagy Gáspár Emlékkonferencia lesz. Féltízkor kezdődik és este hatig tart. Az előadók: Monostori Imre, Kiss Gy. Csaba, N. Pál József, Petrik Béla, Vári Fábián László, Szakolczay Lajos, Vasy Géza, Vilcsek Béla, Gróh Gáspár, Ködöböcz Gábor, Jánosi Zoltán, Orosz István, Fűzfa Balázs, Ekler Andrea, Nagy Balázs, Nagy Zsuka.

Május 22-én, kedden délután 5-kor a Dorottya Caféban (1051 Budapest, Dorottya u. 1.) Kertek, versek, labirintusok címmel Gyulai Líviusz, Katona Szabó Erzsébet és Orosz István kamara kiállítását Kodolányi Gyula költő, műfordító nyitja meg. A kiállítást június végéig lehet megnézni.

Stuttgartban május 8 és 13 között rendezik a nemzetközi trickfilm fesztivált (hivatalosabban: 19th Stuttgart International Festival of Animated Film).  Idén „Why Hungary?” a mottó, Magyarország a díszvendég, és a bemutatott régi és új animációk között látható a Vigyázat lépcső! (1989) és a Sakk! (2011).  

2012. május 9., szerda

HOGYAN LETTEM ÍRÓ?

Na persze el is mondhatnám, hogyan lettem író, de mivel író lettem, inkább leírom. (Hátha akkor én is megértem végre.) Ez azért írtam, hogy ne tessenek túl komolyan venni, és azért tettem zárójelbe, hogy mégis. Természetesen tudom én, hogyan lettem író (vagy ha nem, akkor úgy fogok tenni, mintha tudnám, ((ezt megint zárójelbe kellett rakni.))) Egyszer majd megkérdezem egy írótól, hogy egy mellékes (vagyis zárójeles) passzusra vonatkozó mellékesebb (vagyis zárójelesebb) közbevetést hogyan kell duplán zárójelbe tenni (a matekból rémlenek a kapcsos meg a szögletes meg a kúpos zárójelek), de mégsem kérdezhetem meg egy írótól, hogyan kell most már triplán zárójelbe tenni valamit, mert azt hihetné, hogy én nem vagyok eléggé író, inkább kitalálok speciális zárójel karaktereket: hullámos, farkasfogas, kacskaringós, meanderes, anamorfikus, labirintusos zárójel-ornamentikákat, szőlőkacs szerű, harisnyakötő alakú, fülkagyló formájú zárójel-kalligráfiákat, ősmagyar íjra, delfinfarokra, fogyó holdra, szatírpéniszre, sarkantyúra, óramutatóra, sarlóra és kalapácsra, macskanyelvre, fókafogra, szárazkolbászra, vaginára vagy violinkulcsra emlékeztető zárójel formációkat, csetelésnél is használható szmájlis végűeket, sorokon, sőt bekezdéseken átívelő csuklós zárójel-karokat, teleszkópos zárójel-kihuzatokat, oldalakat beborító zárójel-rasztereket. Elvégre író volnék, vagy mi a szösz. Ja, de azt ígértem, elmondom, hogyan is lettem az? Természetesen nem vagyok író. Egyszerű rajzoló vagyok, ezt majdnem mindenki tudja, aki ismer. Rajzolgatok mindenfélét, hullámos, farkasfogas, kacskaringós, meanderes, anamorfikus, satöbbi… Szóval a rajzok. Nem nagyon ismert, talán el sem hiszik nekem, de a rajz mint önálló képzőművészeti műfaj valamikor a 19. század vége felé, vagy inkább a huszadik század elején jelent meg. Rajzoltak persze addig is, de azok a rajzok, ha művészek rajzolták, vázlatai, előkészületei, tervei voltak valami később megszülető alkotásnak. Megjegyzések, amelyek funkciójukat tekintve közelebb álltak az íráshoz, mint a festészethez. Messzebb utazva vissza az időben, oda, amikor írni még csak kevesek tudtak, vagy amikor még nem is voltak betűk, a rajz az írást helyettesítette. Rosszul mondom: a rajzolás volt maga az írás. A gondolatok továbbadásának legtermészetesebb eszköze. (Voltak persze abnormális, tényleg csak zárójelben említendő esetek, egy vak görög például ((Homérosznak hívták)) 140 sornyi hexametert pazarolt el egyetlen pajzs leírására, holott ha lát, néhány vonallal le is rajzolhatta volna.) Vagyis, ha azt mondom, író volnék, akkor csak egyszerűbben (rövidebben) mondom azt, hogy grafikus.
(A következő passzust már tényleg csak zárójelben biggyesztem ide ((bár, - és ezt már megint dupla zárójelben írom -, az a hír járja, hogy a fontos dolgok többnyire a perifériákon történnek, ami ugyebár a lábjegyzetek, a margináliák és urambocsá’ a zárójelek presztízsét növeli)). Szóval, Akadémiánk létrehozásának legfontosabb indoka az volt, hogy a különböző művészeti ágak képviselői egymás kebelére borulhassanak. ((A legmegátalkodottabb akadémikusok szerint nincsenek is művészeti ágak, voltaképp mindenki ugyanazt csinálja, és az, hogy az egyik kezében ecset van, a másikéban toll, a harmadik meg zongorabillentyűket ütöget, az igazán elhanyagolható, értsd: triplazárójeles különbség, ami a lényeget egyáltalán nem érinti.)) Valahogy úgy képzelem, akadémikusnak lenni és művészeti területeken átívelő, univerzális tevékenységet folytatni, szinonimák. Ha létezik akadémiai eszme, akkor az valami ilyesmi. ((Az eszmét egyébként Páskándi Géza fogalmazta meg valamikor az indulásnál, nem is nehéz ráakadni, mert ma is ezzel nyílik az akadémia weboldala: "A nemes indulatú szellemi elit nem sértettségből alapít akadémiákat. Épp azért, hogy jobban megközelítse az egyetemesség szellemét… A művészet tágas lelke garancia egyetemességére. Az egyetemesség nem tűri az értékek szétforgácsolását. Céltudatos, vagy szándéktalan elszigetelését. Hogy előkelő idegenként járjunk egymás között, nem váltva, és főképp nem értve szót.")) Nehéz bírálnom az új rendszert, a szakosztályosdit, már csak azért is, mert valahol az én lelkemen szárad. Amikor még ügyvezető elnökféleség voltam, léha módon rávettem egy-egy kollégát, olyanokat, akik jobban ismerték nálam a területüket, hogy segítsenek. Ebből nőttek aztán ki a szakosztályok, ha nem is olyan fantáziadús nevekkel, mint amilyeneket Borges adott volna nekik ((1. az Elnök tulajdonában lévők, 2. a balzsamozottak, 3. az idomítottak, 4. a malacok, 5. a szirének, 6. a mesebeliek, 7. a kóbor kutyák, 8. azok amelyek ebben az osztályozásban nem szerepelnek, 9. az őrülten rázkódók, 10. a megszámlálhatatlanok, 11. azok, akiket a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, 12. a másfajták, 13. azok, akik az imént törtek össze egy vázát, 14. és azok, akik távolról légynek látszanak.)) Belátom, a megnövekedett létszám miatt akár praktikusnak is mondható az ilyesfajta skatulyázás, csak hát éppen a lényeg, az eszme ((nevezzük makoveczinek)) kezd közben elhomályosodni. Erre akartam felhívni a figyelmet akkor, amikor - egy kicsit számomra is meglepetésként - írónak ikszeltem be magam. Azt hiszem csak kevesen vették észre, talán senki, hogy vakmerő tettemmel egy anomáliát akartam példázni. Be kell ismernem teljesen sikertelen az akcióm. És nyilván bosszantó is, legalábbis szegény írók joggal háborognak, miféle alak az, aki egy zárójelet sem tud normálisan bezárni, de kvótát oroz el egy igazi írótól. A zárójel bezárása talán még menni fog valahogy, de most meg itt van ez a három pont, amelyről már végképp kideríthetetlen, hogy egy író írta, vagy egy grafikus rajzolta…)

2012. május 4., péntek

VALAKI ÉL A KÉPZELETEMBEN...

Az éjszakába nyúló estén Török Máté Babits Mihály megzenésített versei mellett "meglepetéseket" is énekelt. Például ezt:

Valaki él a képzeletemben,
Elképzelem, milyennek képzel engem,
Azt hiszi, hogy az egyik életemben
Én voltam ő és verset írt helyettem.

2012. május 1., kedd

A KEMPELEN-VONAL

A Budapesti Rendőr-főkapitányság 2007. november 29-én keltezett közleményében lezárta a nyomozást az eltűnt Kádár-holttest ügyében. Kádár János 1956 novemberétől volt Magyarország első számú pártállami vezetője. 1989. július 6-án, éppen azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság hatálytalanította az általa kivégeztetett Nagy Imre és társai perében hozott ítéleteket, és ünnepi külsőségek közt újratemették a mártír-miniszterelnököt. Mint ismeretes Kádár holtteste 2007.  május elsején, vagy az ünnepet követő hajnalban tűnt el a Fiumei úti sírkert munkásmozgalmi panteonjából. Május 2-án, szerdán a temető dolgozói fedezték föl a sírrablást. A nyomozás során közel hatszáz személyt hallgattak meg. A nyomok, a szakértői vélemények és a tanúvallomások alapján azonban nem merült fel olyan adat, tény vagy bármilyen bizonyítékként értékelhető körülmény, amely a tetemet eltulajdonító személy, vagy személyek azonosítását lehetővé tette volna, vagy legalább a különös bűncselekmény okát megmagyarázta volna. A közel héthónapos nyomozás végén kiadott, meglehetősen sablonos és gyanúsan szűkszavú közlemény egyáltalán nem említi az úgynevezett török-vonalat, más néven a „Kempelen-szálat”.
2007 tavaszán Budapesten, a Műcsarnok nevű ismert kulturális intézményben kiállítást rendeztek „Kempelen – ember a gépben” címmel. Az általában képzőművészeti kiállításoknak helyt adó Műcsarnokot, 1989 óta, mint a magyarországi politikai változások jelképét tartották számon, hiszen a Nagy Imre újratemetése kapcsán rendezett rendszerváltó programbeszédek éppen az épület lépcsőjéről hangzottak el, és ott állt a fekete drapériával bevont épület előtt a miniszterelnök koporsója is. A 2007-es Kempelen kiállítás idején az épület külső megjelenésében már semmi nem emlékeztetett az 1989-es eseményekre, és maga a kiállítás is próbálta kerülni a politikai utalásokat.  A tárlat fő attrakciója egy 18. századi sakkozó automata volt, a híres „Török”, amelyet sosem részletezett „titkos dokumentumok” alapján John Gaughan Los Angeles-i bűvész-technikus, a neves illuzionista David Copperfield közvetlen munkatársa, éppen Kádár halála évében, vagy ha tetszik, az újratemetés idején, 1989-ben rekonstruált. Az eredeti masinát 1769-ben készítette Kempelen Farkas szabadkőműves magyar polihisztor, állítólag azért, hogy királynőjét, a Habsburg Mária Teréziát szórakoztassa. A szerkezet látható része egy sakkasztal mellett pipázgató turbános török volt, életnagyságú fabábú, aki valami belső mechanika segítségével tologatta a tábla vörös és fehér figuráit. Az automata titkát valójában sosem fejtették meg, voltak, akik azt gyanították, hogy el van rejtve valaki az asztalban és ő mozgatja belülről az életnagyságú törököt. Akadtak, akik meg is nevezték az elbújtatottat, Johann Baptist Allgaierre, a kor ismert sakkozójára gyanakodtak, hiszen mindketten, a török és Allgaier is gyakran és eredményesen használták a „királycselt”. A ma már ritka, kissé romantikusnak elkönyvelt megnyitás a nézők számára is szórakoztató volt, hiszen már a parti legelejét áldozatok, ütések és éles helyzetek jellemezték.   Bár a királycsel elnevezés csak a játék egyik bábújára utal, de ha felsoroljuk az automatával az idők során megmérkőző személyiségeket, valódi királyokat és igazi uralkodókat kell emlegetnünk. A királycsellel győzött az automata Nagy Frigyes, III. György, sőt Napóleon ellen is. A nagy Bonaparte kétszáz éve 1809. július 4-én éjjel a wagrami ütközetre készülvén vette hírül, hogy a Schönbrunnban maradt Kempelen híres sakk automatája, és azon nyomban odavitette magát. A kiváló sakkozó hírében álló császár állítólag vesztett állásba került, melyet egy szabálytalan lépéssel próbált menteni. A különböző források eltérően tudósítanak a folytatásról.  A Kölesi- és Melczer-féle Nemzeti Plutarkus szerint „a Basát öszve hányta, vetette és hajította mérgibe”, vagyis Napóleon tönkretette a gépet; francia források viszont, egy "szemtanúra" hivatkozva azt írják, hogy a többször is megismételt hibás húzás a „sakkozógépet” bosszantotta annyira fel, hogy az lesöpörte a táblát. Ekkor a császár mosolyogva távozott, vidáman konstatálva, hogy még egy automatát is képes volt kihoznia a sodrából." A gép további sorsáról eltérő információk vannak. A jakobinus szimpátiái miatt kegyvesztett Kempelent félreállították, a gép állítólag egy Mälzel Nepomuk János nevű bécsi zsidó vállalkozóhoz került, aki jól meg is szedte magát a találmányon. Világkörüli bemutató útra vitte, amelynek során többek közt Benjamin Franklin is játszott a géppel, sőt Edgar Allan Poe is, aki némi szkepszissel bár, de minden mást toronymagasan felülmúló csodának nevezte; csodának, legalábbis akkor, ha nem ül senki a dobozban. Hogy ült-e, és ha ült, ki lehetett az, aki a költő ellen a fehér bábúkat tologatta,  ma már nehéz lenne megválaszolni. Egyes adatok szerint 1854-ben Philadelphiában az ottani technikai múzeummal együtt leégett a híres masina is. Más források úgy tudják, visszakerült Bécsbe, (sőt igazából el sem került onnan) és szövevényes története során a világpolitika számos szereplőjével megmérkőzött. Marx és Hitler mellett valószínűsíthető, hogy 1909-ben a Bécsben tartózkodó Lenin is játszott vele (aki ugyanebben az évben, egy nemrég előkerült fényképsorozat tanúsága szerint magával Hitlerrel is váltott partikat). A magyar történelem ismertebb személyiségei közül Gróf Benyovszky Móric és Martinovics Ignác, illetve egyes források szerint Tisza István is játszhatott a géppel. A legérdekesebb annak kiderítése lenne, vajon Gróf Széchenyi István sakkozott-e a törökkel? Sajnos nem maradt erre vonatkozó feljegyzés, az azonban, hogy a „legnagyobb magyar” rendszeresen sakkozott, sőt sakkelmélettel is foglalkozott (a halálakor zárolt könyvtárában 23 sakk-könyv volt), valószínűsítik az esemény megtörténtét. Egyik utolsó naplójegyzetében (1860. március 29.) ezt írja: „Csupa kétségbeesés vagyok. Kiss este sakk. Az éjjel véget akartam vetni az életemnek." Érdekes adalék Széchenyi kisebbik fiának, Ödönnek (aki egyébként a Pesti Sakk-kör első elnöke volt, s aki később török császári pasa lett) egy sokat vitatott kijelentése: „Apámat csak a török tudta mattolni.”  Voltak, akik úgy hitték, a sakkautomatával csempészték be Széchenyihez a gyilkosát, úgy is juttatták ki, s Ödön a rejtélyes megjegyzéssel erre akart utalni. Természetesen a második világháborús hadműveletek alatt, illetve a béketárgyalások során is kiemelt szerepet játszott a „jelképként” számon tartott sakkautomata megkaparintása. Vannak történészek, akik szoros összefüggést látnak Ausztria semlegessége és a császárokat és diktátorokat legyőzni képes masina titkos átadása között. Kádár János vonzalma a sakkozáshoz közismert volt, talán őszinte szenvedélyből sakkozott, illetve jelent meg a fontosabb versenyeken, de valószínűleg a párthű kötelességtudat is szerepet játszott ebben, hiszen a bolsevik ideológiák mindig is a kommunizmus szellemi fölényével társították a sakkot, és a szocialista országokban komoly súlyt fektettek arra, hogy tekintélyes közszereplőket nyerjenek meg a játék népszerűsítéséhez.  Talán ahhoz is köze van a sakknak, hogy politikával kezdett foglalkozni.  Valamikor a harmincas években sikeresen szerepelt egy kezdők számára rendezett versenyen, és jutalmul Engels: Anti-Dühring című könyvét kapta. Emlékezései szerint ez az olvasmány alapvetően meghatározta gondolkodásmódját. Talán ha a mozgalmi munka helyett a játéknál marad – írja -, elérhette volna a mesteri címet.
Egy nevezetes játszmáját Portisch Lajos nagymester idézte fel. 1973-ban úgynevezett „négykezes” partikat játszottak. Kádár partnere Karpov nagymester, a későbbi világbajnok volt, Portisch párja pedig a szovjet nagykövet: Pavlov. Mint a pingpongban szokásos, mind a két oldal felváltva húzott, két parti döntetlenül végződött, a harmadikat a Karpov–Kádár páros nyerte meg. Ha elfogadjuk Portisch értékelését:  Karpov akkor még nem játszott jobban nála, Kádár viszont jobb sakkozó volt, mint Pavlov, akkor Kádár tudása döntött.
A bevezetőben említett „Kempelen-vonal” feltűnően hallgatag nyomozóinak voltaképpen a sakkozógép budapesti megjelenése és a pártfőtitkár holttestének váratlan eltűnése közti összefüggést kellett volna felderíteniük. Nincs tudomásunk arról, hogy miféle rendőrségi főhatóság milyen alosztályának mely illetékese és miért határozott úgy, hogy értesüléseiket bölcsebb titokban tartani, azt állítván, hogy semmit sem sikerült kideríteniük. Ha tudomásunk nincs is, sejtéseink azért lehetnek, ugyanis 2007. május másodikán, a sírrablás felfedezésének napján még minden hírportál tudósított arról, hogy a BRFK mellett a Nemzetbiztonsági Hivatal nyomozói is vizsgálják Kádár eltűnésének körülményeit. Nos, ők már sajtótájékoztatót sem tartottak, és az NBH-tól nem is szivárgott ki soha semmilyen, az ügyre vonatkozó információ, hacsak nem tekinthető információnak a „hírzárlat” kifejezés, amellyel a felvilágosítást kérő tudósítókat kifizették. A bűntényről a hivatalos szervek azóta is mélyen hallgatnak, bár bulvárszinten gyakran bukkantak fel egymásnak is ellentmondó találgatások. Egy ukrán látóasszony  németországi megbízót „látott”, egy volt titkosszolgálati alkalmazott a romagyilkosságok kapcsán elfogott debreceni halálbrigád egyik tagjára gyanakodott, voltak, akik Tisza István sírrablóit sejtették a Kádár-ügy mögött (gróf Tisza István egykori, szintén meggyilkolt miniszterelnök koponyáját 1985-ben lopták el a család geszti kriptájából),  sőt akadtak olyanok is, akik szerint Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök rendelte meg a sírrablást, hogy kormánya aktuális botrányairól  (elsősorban a 2006. szeptemberében nyilvánosságra hozott őszödi beszédről) elterelje a figyelmet. Ami azt illeti, tényleg nem jött rosszkor a sírrablás a gyurcsányi adminisztrációnak, hiszen az előző év októbere, vagyis az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján tartott tüntetések leverése óta folyamatos támadásoknak volt kitéve. A rendészeti ügyekben általában megszólaló szakértőknek ugyan sírrablással kapcsolatos tapasztalatuk nem sok lehetett, mégis általában szkeptikusak voltak, érzelmi motivációt, üzleti szándékot, feltűnési vágyat emlegettek, és feltűnő határozottsággal egyeztek meg abban, hogy Kádár maradványai soha nem fognak előkerülni.
A visszatartott (vagy meg sem szerzett) hírek hiányában hipotézisekre kell hagyatkoznunk. Gyanakvásra adhat okot, hogy Kempelen gépezetét használták már olyan, vagy hasonló célból, amelyre a budapesti eset kapcsán is gondolunk, sőt bizonyos francia források azt állítják, hogy tulajdonképpen a sakkautomata eredeti célja éppen a politikai embercsempészet volt. A leghíresebb eset1776-ban történt, négy évvel Lengyelország első felosztása után, Rigában egy zömmel lengyel katonákból álló ezred föllázadt. A rebelliót leverték, az összeesküvés feje, Voruszki elmenekült a megtorlás elől, de olyan súlyos sebesüléseket szenvedett, hogy mindkét lábát amputálni kellett. A csonka tiszt orosz területről történő kicsempészésében kapott szerepet Kempelen sakkozógépe. Miután Voruszki elrejtőzött a gépben, elindultak a határ felé; de, hogy gyanút ne keltsenek, útközben előadásokat rendeztek, s a kiválóan sakkozó Voruszki annak rendje és módja szerint le is győzte a kihívókat. Az jelentett csak némi ijedelmet, hogy a szintén jól sakkozó II. Katalin cárnő is értesült a csodagépről és Szentpétervárra rendelte Kempelent gépével együtt, ahol játszott is néhány izgalmas partit az automatával (illetve a benne rejtőző forradalmárral). 
A feltételezésnek, hogy tudniillik Kádár budapesti eltűnéséhez a sakkozógépnek köze volt, ahogy mondani szokták, sem megerősítése, sem cáfolata nem hangzott el, holott egy, a TKM magazin 2010 márciusi számában megjelent cikk már határozottan utalt ennek valószínűségére. Kádár tetemének sorsa 2007. május elseje óta ismeretlen. A Műcsarnokban rendezett Kempelen kiállítás 2007. május 28-án (történetesen épp a hírhedt öszödi beszéd első évfordulóján) bezárt.  A sírrablás és a kiállítás lebontása között eltelt egy hónap éppen elegendő lehetett az akció megtervezésére és lebonyolítására. A nyilvánvaló kérdésre, mi szüksége lehetett bárkinek is a kommunista diktátor holttestére, csak kommunista logikával lehet megtalálni a választ, amelynek azonban van némi köze a sakkhoz is. Alexander Bogdanovot legtöbben arról a híres fotóról ismerik, amelyen Leninnel sakkozik Gorkij Capri nyaralójában. A partit megnyerte, a Leninnel folytatott ideológiai küzdelemben viszont alulmaradt. Megtörtént vele, ami a Szovjetunióban csak kevesekkel, titkos összeesküvéssel vádoltan is kikerült a börtönből. Valamit tudhatott Bogdanov, ez pedig nem volt kisebb dolog, mint az örök élet titka. Gerontológiai és hematológiai kutatásokat végzett, és vértranszfúzióval kísérelte meg visszafiatalítani az idősödő bolsevikokat. Bizonyítékul először saját magát fiatalította meg - állítólag 10 évvel. Leninen ugyan nem tudott segíteni, ám amikor meghalt a vezér, Bogdanov végezhetett méréseket az agyvelőn, hogy a zsenialitás fizikai mibenlétét kimutassa. Ekkor kerül szóba a feltámasztás kérdése is. Egy Sztálinnak és Buharinnak írt levelében komoly eséllyel kecsegtető kísérletekről számolt be. Valószínűleg ez lett a veszte. Alighanem Lenin második eljövetelét akkor még túl korainak ítélte a párt.
A tudományos kísérletek ma már nem csak a vértranszfúzió területén folytatódnak. A halottak szövetmintáiból kinyert DNS molekulákkal foglalkozó, többnyire a nyilvánosság elől elzárt laboratóriumokban lázas munka folyik.  A kiszivárgó hírek szerint igen bíztatóak a klónozással visszaállítható élet lehetőségét előrevetítő próbálkozások. Nem tekinthető tehát kizártnak, hogy Kádár János feltámasztása és visszatérése, hogy a főtitkár kedvenc kifejezésével éljünk: „napirenden van”.

Éppen öt éve, 2007. május elsején tűnt el Kádár János holtteste, illetve száz éve, 1912. május 26-án született a párttitkár.