2013. március 31., vasárnap

A TOJÁS ÜRÜGYÉN

meg persze a húsvét ürügyén is: részlet a Válogatott sejtések című, A tojás volt előbb alcímű könyvből, amely mostanában kerül a "jobb könyvesboltokba".




(...) A „legszimmetrikusabb oltárkép” megrendelője a reneszánsz legaszimmetrikusabb mecénása, Montefeltro urbinói herceg volt. Arcának bal felét, bal szemével együtt, odahagyta egy csatában, ezért csak olyan képek készültek róla – festmények, érmek, miniatúrák –, amelyeken jobb oldali profilból látszik, ilyen portrét viszont szokatlanul sokat csináltatott, hiszen Mátyás királyhoz hasonlóan, akivel kapcsolatba is került, a művészetek kivételesen szorgalmas pártfogója volt, sőt egymással versengtek a„bibliofil uralkodó” titulusért. Ne nevessük ki a condottiere-herceget ezért a magamutogató hiúságért, tudta ő szegény pontosan, hogy mennyire csúf ember, tükörbe sem szívesen nézett, a képek hatalma legitimálásához kellettek. Törvénytelen gyerekként, s ráadásul nem is teljesen makulátlan úton kaparintva meg a hercegséget, egész életét annak bizonyítására fordította, hogy mennyire uralkodónak való. (Alighanem a szintén nem túl fotogén Mátyás szenvedélyes „önreprezentációs” műpártolásának a hátterében is ugyanez a bizonyítási kényszer munkált.) A Montefeltro-ábrázolatok leghíresebbike Piero della Francesca Uffiziben őrzött kettősportréja, amelyen felesége, Battista Sforza néz vele szembe. A kép körülbelül egyidős a milánói oltárképpel, 1472 után, Battista halálát követően készült ez is; a hölgyet már múlt időben magasztalja a diptichon hátoldalának latin felirata. A mi oltárképünk tizennegyedik szereplője is Battista Sforza lett volna, ott kellett volna térdelnie a kép bal szélén, fejedelmi férjével szemben, hogy teljes legyen a festmény szimmetriája, csakhogy a kép elkészülte előtt, a várva várt (és csak nyolc lány után érkező) fiúgyermekük világrahozatalát követően magához szólította a Teremtő. A képen, ahol a hölgy térdelt volna, ott most Keresztelő Szent János áll, sőt mutatóujjával pontosan ki is jelöli szegény Battista helyét. Az utalás nyilvánvaló: a Baptista Battistára mutat.


 
Ha nem ismernénk a szomorú történetet, akkor is kitalálhatnánk, -következtethetnénk az ünnepélyességet sugárzó tökéletes tükörszimmetria és a drámai szimmetriasértés kontrasztjából. A forma és a tartalom ugyanarról beszél. A madonnakép megrendelése és a gyermekáldás reménye összefüggött. Természetes volt, hogy a gyermeket váró hercegi házaspár madonnás, kis Jézusos oltárt rendel, különösen akkor, ha az a gyermek annyira fontos. II. Piusz pápa már 1464-ben feljogosította Federicót, hogy hercegi címét továbbörökítve dinasztiát alapíthasson, és hogy hercegünk mennyire komolyan vette a dolgát, azt nyolc törvényes leánygyermek és megszámlálhatatlan törvénytelen fattyú bizonyítja (ami a herceg legendás csúfságának ismeretében igencsak becsülendő teljesítmény). Ilyen előzmények után kisebbfajta csodának számíthatott az első legális fiú, Guidobaldo világra jötte. Az ő megszületését ünnepli tehát a festmény, sőt valamiképpen a termékenység felmagasztalásával függhet össze, legalábbis a kép legtöbb elemzője szerint, maga a titokzatos tojás is, amely a boltívben éppen Mária feje fölött függ. A tojás kétségtelenül termékenységi jelkép, húsvéti népszokások révén a feltámadást és a természet újjászületését is szimbolizálja. Esetünkben nem tyúk-, inkább strucctojásra kell gondolnunk, nemcsak a mérete, hanem a középkorban elterjedt legenda miatt is, amely úgy tudta, hogy a strucctojás létrejöttéhez nincs szükség megtermékenyítésre, ráadásul a sivatagi forró homokban látszólag „magától” kel ki, vagyis a Szentlélek érintésére. Tartalmilag tehát a szent termékenység jelképe, formailag viszont a szimmetria emblémája a tojás. Mint egy fonálon függő mérőón, úgy jelöli ki a kép tengelyét. Mintha aláhúzná azt, amit már érzünk egy ideje: itt a geometriára, a szimmetriára kell figyelni. A felfüggesztett tojás ábrázolása, ha nem is gyakori, de nem példa nélkül való a Santa conversazione képtípus esetében, de a tojás mindegyik képen „szabályosan”, azaz szélesebb oldalával lefelé lóg. Ilyet láthatunk például Giovanni Bellini Madonnáján a velencei S. Zaccaria-templomban és Vittore Carpaccio képén a velencei Accademián.
Bár a tojás nyilvánvalóan termékenységgel kapcsolatos jelkép, az azonban, hogy megfordítva, a csúcsával lefelé lóg, inkább valami végzetszerűt sugall. Valami olyat, ami a szereplők arcának fegyelmezett szomorúságán is átsüt. A Megváltó születéséhez nem ilyen bús, melankolikus tekintetek illenének. A legkülönösebb azonban a csukott szemű gyermek. Alszik. Egy alvó Jézuska látszik az oltáron. Lapozgatom sűrűn a művészeti albumokat, keresem a korabeli Madonna-reprodukciókat, de bevallom, ez idáig egyetlen alvó kisdedet sem találtam. A gyermek nyakán a piros korall-lánc, mintha vércsík fakadna, csak fokozza a kép baljóslatú atmoszféráját. A zárt szemű gyermek fölött imádkozó férfi képe, meg a megrendülten álló közönségé másfajta asszociációkat kelt, amelyek az imént említett, szomorú események miatt nem is indokolatlanok. Vagyis korántsem a termékenységről, a születésről van itt szó, hanem éppen ellenkezőleg, ha tetszik, megfordítva, ahogyan a tojás is fordítva lóg: az elmúlásról.
Persze ha csak a halálasszociáció képi megjelenítése lenne a fordított tojás, talán elő sem hozakodtam volna vele. Van egy másik funkciója is, nevezzük geometriainak, amely passzol a kép festőjéhez, az imént matematikusnak is titulált Piero della Francescához, és kapcsolatos a korábban emlegetett anamorfizmussal. A negyed gömbben mérőónként függő tojás nem csupán a tükörszimmetria tengelyét jelöli ki mérnöki pontossággal, hanem a néző helyét is a kép előtt. Azt, hogy hova kell állnunk. A centrális perspektíva használatával szerkesztett képek esetén nyilvánvaló, hogy a nézőnek is úgy kell megállnia a kép előtt, hogy az enyészpont, ahová az ortogonálisok összefutnak, éppen az ő nézőpontjával szemben legyen. Ez elég könnyen belátható, és nincs is egyszerűbb, mint megtalálni ezt a pontot a Montefeltro-oltárképen. Mintha a templombelső szabályos építészeti elemei csak azért lennének ott a háttérben, hogy vonalzónkat az egyenesekre fektetve meghúzhassuk a perspektíva összefutó vonalait, amelyek a mi képünk esetén éppen a Madonna arcán keresztezik egymást. A „tojásfejű” Madonnán, hiszen hajszálra olyan alakú a hölgy arca, mint a pontosan fölötte lógó tojás. Vagyis úgy kell közelednünk a festményhez, hogy Mária feje és a miénk egy vonalban és egy magasságban legyen. Szerencsére a Brerában úgy van kiállítva a kép, hogy ez egy átlagos magasságú látogató számára elég könnyen megoldható feladat. Egyáltalán nem mellékesen jegyzem meg, hogy a világ leggazdagabb múzeumaiban sem mindig figyelnek arra, hogy az enyészponttal való szembehelyezkedés, vagyis a tökéletes szemszög felvétele megoldható legyen. Hol alacsonyabbra, hol magasabbra lógatják a képeket, mert valami megmagyarázhatatlan okból, amelyet többnyire a kiállításrendezés művészetének neveznek, fontosabb számukra, hogy azok „csinosan mutassanak” egymás mellett, semmint a pontos perspektíva. De vissza a Brerába! Már tudjuk, hogy a nézőpontunknak az enyészponttal, azaz a Madonnával szemben kell lennie. De vajon tudjuk-e, milyen közel menjünk a képhez, honnan lesz olyan a látvány, amely a festő szándéka szerint való? Hiszen épp erre való a tojás! Ahogyan közeledünk a festményhez, a tojást egyre meredekebb szög alól látjuk. A változó nézőpont miatti torzulás következtében egyre kevésbé érezzük tojásnak a kupolában lógó formát, egyre inkább egy gömbhöz kezd hasonlítani. Nos, ha megállunk azon a ponton, ahonnan szemlélve tökéletes gömbnek érzékeljük, akkor állunk ott, ahová Piero mester állított minket. Foglaljuk csak össze, mi is történt: egy anamorfikusan eltorzított formát a helyes nézőpontot megkeresve visszatorzítottunk. Ha gömbnek látjuk a tojást, akkor látjuk jól a képet. Nem túlságosan körmönfont ez az okoskodás? Legfeljebb akkor meglepő, ha más korszakok festői szokásaival vetjük össze. Az első perspektivisták közt nem lehettek ritkák a hasonló gondolatok, Piero della Francescához meg különösen illő ez a precíz geometriai kimódoltság. Ne csak a gondosan megszerkesztett festmények sorára gondoljunk; a De corporibus regularibus című írásában a gömböt elemezve utal is rá, hogy bizonyos torzulásban tojásdad forma is gömbként jelenik meg.
Elvileg minden festmény előtt, amelyet a reneszánsz perspektivisták festettek, meglelhető ez a kitüntetett pont. Voltak, akik azt ajánlották, hogy egy falat kellene a képek elé húzni, azon egy lukat fúrni, hogy a nézők tényleg csak a megfelelő helyről láthassák a művet. A mai „demokratikusabb” képnézési szokások bizonnyal bosszantanák is a tudós festőket, például Leonardót, aki a Codex Atlanticus egyik jegyzetében figyelmeztet, hogy az ábrázolat hibásnak tűnhet, ha a néző szeme nem ugyanabban a magasságban és irányban helyezkedik el, mint ahonnan a kép készült. „Kellene tehát készítened egy akkora ablakot, amekkora az arcod, vagy sokkal inkább egy lyukat, amelyen keresztül a tárgyat szemlélni tudod, és ha így teszel, műved kétségtelenül ugyanúgy fog hatni, mint a természet” . (...)

 

AZ ENYÉSZPONT KIJELÖLÉSE

A II. Szlovákiai Magyar Képzőművészeti Fórum rendezvényei a kassai Kmet' utca (Szent László utca) 34. alatti Rovás Galériában.
Április 4. (csütörtök) 18.30 TRANSCOM.NET - Gyenes Gábor, Mayer Éva, Pézman Andrea és Szőke Erika képzőművészek kiállítása. Megnyitja: Csanda Máté művészettörténész.
Április 5. (péntek) 18.30 AZ ENYÉSZPONT KIJELÖLÉSE - Orosz István grafikusművész kiállítása. Megnyitja: Csanda Máté művészettörténész
A kiállítások 2013. április 30-ig tekinthetők meg.

 

2013. március 27., szerda

NAGYHETI NAGYHÓ


Már napok óta hull a kegyelem,
ki mondaná meg, hogy miért s mivégre
zuhog a tárgyak jelentéstelen
és emléktelen felülnézetére?

Az éjszakák mind világítanak,
és kezessé lőn mindegyik vadállat,
s a megváltásnak szele míg süvölt
közöttük, mind térdre hullva várnak.

2013. március 24., vasárnap

Múlt és jövendő éppen szobádig ér itt,
Tárd mindkét ablakod ki mostan ütközésig,
Két naplementét látsz, szolgáltál két urat,
S szétszórja dolgaid egy hűvös léghuzat.

2013. március 13., szerda

AMSZTERDAM

Hó, szél, fagy, brrr. Legjobb bemenni valahova. Újra megnyílt a Stedelijk Múzeum. Jó volna, ha sokan látnák, különben ki a csuda hinné el nekem, hogy az új válogatás legfőbb nyertese a plakát. A 19. század végétől egészen a kortársakig ívelő plakáttörténelem panorámázik a falakon. Van egy vadonatúj múzeum is, az Eye nevű filmmúzeum, benne Oscar Fischingerrel. Experiments in Cinema Abstraction. Reisenbüchler Sanyitól hallottam először róla, rajongott érte. Már értem, miért. A Van Gogh Múzeum anyagát most az itteni Ermitázsban lehet megnézni, a fő attrakció ugyanitt egy Nagy Péter cár és kora című tárlat. Az Amszterdam Múzeum alig követhető óriás labirintus Orániai Vilmostól Johan Cruyfig vezet. A hágai Escher Múzeumot újrarendezte Micky, az „én emeletemen” most modern médiák és interaktív játékok vannak. Katyi Ádámmal nézzük végig. A liftben elkopott a filmszalagom, majdnem 10 évig bírta (2004-ben volt a kiállításom), na előkerítem és idemásolom, hogy meglegyen azért: ebben a filmben a 6:34-től 6:53-ig tartó svenkhez hasonlított a megsemmisült liftgrafika. A Gemeente Museum szép art deco épületének egyik szárnyába átköltözött a felújítás alatt álló Mauritshuis (Potter Bikája rendben), a másikban egy Gustave Caillebotte kiállítással bizonygatják, hogy a fotó és az impresszionista festészet mennyire egy tőről fakad. A haarlemi Teylers Museum olyan, mint kétszáz éve: technikiatörténet, zoológia, képzőművészet kellemes kevercse. Az időszaki kiállításon Pierre Joseph Redonté szép botanikai ábrái. Akvarellek, tusrajzok. A Frans Hals Múzeum felejthető, a legjobb Halsok nem itt vannak, bár a nagy csoportképek terme azért imponált. Zsuzsával és Zoltánnal Maastrichtba is elautózunk megnézni a világ legjelentősebbnek mondott művészeti vásárát, a TEFAF-ot (The European Fine Art Fair). A legnagyobb art-guruk egy helyen. Jó tudni, hogy ha szükségem lenne egy Rembrandtra, egy Van Goghra, egy Picassóra vagy mondjuk egy Lempickára, hol keressem őket. Lenyűgöző csendéletek a holland aranykorból. Meg a pénz (és a lassan száradó olajfesték) illata.

2013. március 7., csütörtök

Na persze el is mondhatnám, miért lettem író, de mivel író lettem, inkább leírom. (Hátha akkor én is megértem végre.) Ez azért írtam, hogy ne tessenek túl komolyan venni, és azért tettem zárójelbe, hogy mégis. Természetesen tudom én, hogyan lettem író (vagy ha nem, akkor úgy fogok tenni, mintha tudnám (ezt megint zárójelbe kellett rakni.)) Egyszer majd megkérdezem egy írótól, hogy egy mellékes (vagyis zárójeles) passzusra vonatkozó mellékesebb ((vagyis zárójelesebb)) közbevetést hogyan kell duplán zárójelbe tenni (a matekból rémlenek a kapcsos meg a szögletes meg a kúpos zárójelek), de mégsem kérdezhetem meg egy írótól, hogyan kell (((most már triplán))) zárójelbe rakni valamit, mert azt hihetné, hogy én nem vagyok eléggé író, inkább kitalálok speciális zárójel karaktereket: hullámos, farkasfogas, kacskaringós, meanderes, anamorfikus, labirintusos zárójel-ornamentikákat, szőlőkacs szerű, harisnyakötő alakú, fülkagyló formájú zárójel-kalligráfiákat, ősmagyar íjra, delfinfarokra, fogyó holdra, szatírpéniszre, sarkantyúra, óramutatókra, sarlóra és kalapácsra, macskanyelvre, szeméremajkakra, fókafogra, szárazkolbászra vagy violinkulcsra emlékeztető zárójel formációkat, csetelésnél is használható szmájlis végűeket, sorokon, sőt bekezdéseken átívelő csuklós zárójel-karokat, teleszkópos zárójel-kihuzatokat, oldalakat beborító zárójel-rasztereket. Elvégre író volnék, vagy mi a szösz. Ja, de azt ígértem, elmondom, miért is lettem az? Természetesen nem vagyok író. Egyszerű rajzoló vagyok, ezt mindenki tudja, aki ismer. Rajzolgatok mindenfélét, hullámos, farkasfogas, kacskaringós, meanderes, satöbbi… Szóval a rajzok. Nem köztudomású, talán el sem hiszik nekem, de a rajz mint önálló képzőművészeti műfaj valamikor a 19. század vége felé, vagy inkább a 20. század elején jelent meg. Rajzoltak persze addig is, de azok a rajzok, ha művészek rajzolták, vázlatai, előkészületei, tervei voltak valami később megszülető alkotásnak. Megjegyzések, zárójelbe való margináliák, amelyek funkciójukat tekintve közelebb álltak az íráshoz, mint a festészethez. Messzebb utazva vissza az időben, oda, amikor írni még csak kevesen tudtak, vagy amikor még nem is voltak betűk, a rajz az írást helyettesítette. Rosszul mondom: a rajzolás volt maga az írás. A gondolatok megőrzésének legtermészetesebb eszköze. (Voltak persze abnormális, tényleg csak zárójelben említendő esetek, egy vak görög például ((Homérosznak hívták)) 140 sornyi hexametert pazarolt el egyetlen pajzs leírására, holott ha lát, néhány vonallal le is rajzolhatta volna.) Vagyis, ha azt mondom, író volnék, akkor csak egyszerűbben (rövidebben) mondom azt, hogy grafikus.

2013. március 6., szerda

VÁLOGATOTT SEJTÉSEK

Válogatott sejtések – ezt meg kéne magyaráznom. Kezdjük azzal, hogy úriember biztosra nem fogad. Ha tudok valamit, az korántsem izgat annyira, mint ha csak gyanítom. A kétségek érdekelnek, a félreértés lehetősége, ami tudvalevő, minden művészetek legfőbb éltetője. Meg persze a bizonytalanságból fakadó kérdések és a feltételezések nyomán születő válaszok. Bogarak a fülbe. Gyakran éreztem, hogy kész egy kép, de a képkészítés valahogy mégsem akar véget érni (na jó, a fordítottja is elő szokott fordulni), a legtöbb szöveg ilyenkor készült. Egymás margináliái, de már magam sem tudom, melyik melyiké: azért írtam-e valamit, hogy egy képet megokoljak, vagy azért rajzoltam-e, hogy egy szöveget értelmezzek? De vajon kell-e dönteni? Hisz voltaképp mind egy.

2013. március 3., vasárnap

AMSZTERDAM

HONGAARSE SALON AMSTERDAM
AMSZTERDAMI MAGYAR SZALON
MIKOR: 2013. március 10., vasárnap (kapunyitás 14.00-kor, a beszélgetés 14.45-kor kezdődik)
MI: Orosz István képzőművésszel Kruppa Zoltán beszélget      
HOL: Goethe Intézet Amsterdam, Herengracht 470
MENNYI: 7 euró (18 éves korig: 5 euró)