2017. augusztus 17., csütörtök

KÖNYV A TÜKÖRBEN II.




Nem másolható, Örömelv, Üvegház. A képcímek alapján jobban megismerhető lenne a képek modellje? Aligha. Mintha szándékosan rejtjeleznének a címek. Tudjuk, peresze, hisz Magritte többször is elmondta, hogy a képcímektől nem szabad magyarázatot várni, a festmények nem a címekhez készült illusztrációk, inkább valami mélyebb, költői összefüggésre utalnak, olyasmire, amit legföljebb megérezhetünk, de nem válik bennünk tudatossá. Egyelőre nem is próbálkozom a megfejtésükkel, fölidézem viszont Magritte egy másik festményhez tartozó címmagyarázatát, hogy a komplikált képkeresztelési mechanizmusról mégis némi fogalmat alkothassunk. A Les vacances de Hegel (Hegel vakációja) című képen egy esernyő tetejére állítva egy pohár víz látszik. Először elmondja, hogy száz-százötven vázlatrajz segítségével hogyan jutott el a végső – szerinte zseniális – megoldáshoz, vagyis ahhoz, hogy egy pohár víz az esernyő tetején elhelyezve mutat a leghatásosabban. Ezután arra gondoltam – magyarázza –, hogy Hegelnek, aki szintén zseni volt, igencsak tetszett volna ez a jelent, aminek két ellentétes funkciója van, tudniillik a víz felkínálása (a pohárban) és víz elutasítása (az esernyő által). Nyilván a hegeli dialektika tézis, antitézis, szintézis elvére kell gondolnunk. Szórakoztatta volna a dolog – folytatja Magritte –, élvezte volna, ugyanúgy, ahogy egy vakációt szokás élvezni, ezért adtam a képnek a Hegel vakációja címet. Nehéz eldönteni, hogy e nyakatekert magyarázatot komolyan gondolta-e a vallon festő, vagy csak az amerikai műkritikus hölgyből, Suzi Gablikból akart bolondot csinálni. Bevallom, hogy bár ahhoz az asszociációs esszétechnikához, amelyet épp e mostani műelemzés során próbálok kikísérletezni, remekül illik a dolog, mégis az utóbbira gyanakszom. Sőt talán a gyanúnál egy kicsivel több is, amit a dolog kapcsán érzek. 


Van persze, amikor a képcím jobban eligazít. Ceci n’est pas une pipe, Ez nem pipa, pingálta szép iskolás betűkkel egy festményére, amin egyébként semmi más nem látszik, csak egy pipa. A kép felirata nem azonos a címével, a cím ugyanis így szól: La trahison des images. A képek árulása. A cím fölkínálja a megfejtést, sőt Magritte szokásától eltérően meglehetősen könnyen kínálja föl, a festmény tényleg árulóvá válik, megtéveszti a nézőt, ebbe a pipába dohányt valóban nem lehet tömni, meggyújtani sem lehet, szívni sem, ráadásul a legszimplább pipatóriumban sem állná meg a helyét. Oly egyszerű megfejtés, hogy még örülni is elfelejtünk. A cégtáblák rutinjával megfestett közepes színvonalú kép talán épp a cím érthetősége miatt vált Magritte leghíresebb alkotásává, meg persze Michel Foucault révén, aki egy hosszadalmas esszét kerekített az imént elmondottak köré.


De térjünk vissza Edward James különös kettős portréjához, A tiltott másoláshoz. Olykor a Nem másolható, az Utánozni tilos, A tilos másolat, a Reprodukálhatatlan, stb. cím-fordítások is fel-felbukkannak, amelyeket akár magyarázat-kísérletként is értelmezhetünk, hiszen nem is jelentéktelen tartalmi különbség is kikövetkeztethető a csak látszólag azonos címek közötti eltérésből. Azzal, hogy végül A tiltott másolást  választottam, Harsányi Zsuzsa fordítás javaslatát fogadtam el, aki szerint a cím az aktus, vagyis a másolás cselekedete ellen emel szót. Másolás, utánzás, ismétlés, sokszorozás, imitálás, mímelés, idézés, replikázás, kopírozás. Fogjuk-e föl úgy, hogy képünk címe ezen cselekedetek képzőművészeti jogosultságát firtatja, azt taglalja, hogy a hasonlóság illetve az azonosság hogyan viszonyul ahhoz, amit eredetinek képzelünk és valóságosnak nevezünk. A fölcserélhetetlen fölcseréléséből, a helyettesíthetetlen helyettesítéséből, a kiválthatatlan kiváltásából kreál festői programot Magritte. A művészetfilozófiák előszeretettel minősítik egymást rokon-vagy elleniskolának attól függően, ahogy a másolat és a lemásolt dolog – a valóság – közötti távolság áthidalhatóságáról vélekednek. Míg a hagyományos irányzatok azt hirdetik, hogy minden képi másolat célja a lemásolt valóság minél hűségesebb megragadása, az azonosság megcélzása, olyannyira, hogy utánzat és utánzott megkülönböztethetetlenek legyenek egymástól, az avantgárd teóriák viszont nem csupán reménytelennek ítélik az ilyesféle hasonlóságot, hanem eleve elvetnek minden olyan törekvést, amely a képi ábrázolást feladatának tekintené. A tiltott másolás egy paradox helyzet előállítása révén az utánzó és az utánzat közt mégis azonosságot teremt, a tükörben és a tükör előtt álló férfi, az ego és az alter ego akár föl is cserélhető lenne egymással, s csupán akkor billenne meg a képlet, ha egy másik, egy hús-vér utánzó csatlakozna a sorhoz, mondjuk a festmény tulajdonosa, Edward James személyesen állna oda életnagyságú hasonmása mögé, vagy mi, a nézők állnánk meg a kép előtt Rotterdamban, a  Boijmans Van Beuningen Múzeumban.     


„Eredeti, egyedülálló, hiteles és másolat, mindez csak szószaporítás. Tautológia.”  – A legsúlyosabb Magritte-könyvemből olvasom (két kiló tizenöt deka), az 1997-es montreali Magritte-tárlat album méretű katalógusából. Montreal Museum of Fine Arts. Akkor, 97-ben ejtette az ölembe apám barátja, Nagy Micu bácsi: te biztos több hasznát veszed. Korábban kizárólag Jókai regényekkel traktált. Akkor láttam utoljára. Tovább olvasom Elaine Sturtevant szövegét: „A másolat ugyanaz, de korántsem azonos. Semmi sem lehet azonos a véges és végtelen világban. De reprezentálhatja az azonost és lehet egyforma vele. Továbbá az egyforma jelenthet homlokegyenest ellentétest is. Az olyan ábrázolás, amelyik nem duplázza tovább önmagát elrejt valamit, a láthatóból a láthatatlanba vezet. A külvilágból a belső világba.” Hogy a csudába kerül a hírhedt „kisajátító művész”, elegánsabban úgy mondják, appropriation artist provokatív esszéje, az Interior Visibilities (Belső látványok) egy Magritte-kiállítás katalógusába? Ő maga sem tudja, egy interjúban rákérdeznek, nevet, fogalmam sincs, mondja, talán véletlen. Sok kortárs művet kopírozott le és állított ki sajátjaként, Magritte-hoz azonban vajmi kevés köze volt, amíg a kiállítás jeles kurátora, Didier Ottinger föl nem kérte a részvételre. Koincidencia? Vagy éljek inkább a gyanúperrel, hogy A tilos másolás késztette Ottingert, hogy a másolóművészet prófétahölgyének kulcsszerepet szánjon, még úgy is, hogy maga a kép, A tilos másolás nincs is ott a kiállításon. A tengerentúli tárlatra tényleg nem vitték át a rotterdami festményt, a katalógusban azonban – lássak-e benne jelképet – kétszer (!) is ott van… a reprodukciója. 

A másolásnak, kisajátításnak, idézésnek, többszörözések, mint a kortárs művészet új paradigmáinak előzményét, jelképes gesztusát kell-e keresnünk Magritte képében? Vagy már ezen új művészi irányzatok fölötti ironizálást? Tovább bogozva olyan kérdések kerülhetnének elő, amelyeket a művészet önmagára történő mutatása, azonosulása saját magyarázatával, magába való bezárkózása, sőt önmegszüntetése szlogenekhez társítva szoktak citálni. (Hamarosan folytatódik.)

Nincsenek megjegyzések: