2017. augusztus 24., csütörtök

KÖNYV A TÜKÖRBEN IX.



Arra kellene még magyarázatot találni, hogy 1884-ben miért nem derült fény a koincidenciára, vagy ha észre is vette valaki a névegyezést, miért nem lett világszenzáció a dologból. Az ok egyszerű, akkoriban Poe szinte ismeretlen volt a szigeten. Az angolok méltóságukon alulinak tartották, hogy amerikai könyveket vegyenek a kezükbe, és a Dickens, Tennyson majd Wilde által írt méltatások sem nagyon hatották meg őket. Poe európai befogadása Franciaországból indult el, amelyben döntő szerepe éppen Baudelaire fordításainak volt, továbbá Gustave Dorénak, aki életművét A holló illusztrációival koronázta meg, és  persze Verne Gyulának, aki Le Sphinx des glaces (Jégszfinx) című regényében megírta a kandallópárkányon felejtett könyv, az Arthur Gordon Pym folytatását. A sznob angolok csak akkor kezdtek fölfigyelni Poe-ra, amikor észrevették, hogy a franciák, akiknek a véleményére mindig is sokat adtak, már rég beleszerettek.


Föltehetnénk még azt a kérdést, hogy a La reproduction interdite alkotója és tulajdonosa, Magritte és James, miért nem verte nagydobra a dolgot. A két férfitől azonban nem remélhetünk felvilágosítást. Magritte, volt már róla szó, nem szerette magyarázni a képeit, nota bene, képei különös címét még kevésbé. Az volt a véleménye, hogy ha a magyarázatok miatt csorbulna a képek titokzatossága, akkor éppen a lényegük veszne el. Általában ilyen általánosságokkal fizette ki a kíváncsiskodókat: „Ha valaki egy képet azzal a szándékkal néz, hogy megtudja, mit jelent, akkor egy idő után már nem is magát a képet látja, hanem a felmerült kérdéseken töpreng. Az értelmezés a kép titkának elvetése, láthatatlan misztériumának megtagadása lenne. A festményeket nézni kell, nézni, nem pedig megfejteni.” És James? A mecénás természetesen tiszteletben tartotta a festő szándékát, született arisztokratizmusához amúgy sem illett volna holmi bulvárszenzációkkal hozakodni elő. Firtathatnánk még, hogy vajon a szürrealizmus, Magritte választott mozgalma, stílusirányzata és filozófiája mennyire volt fogékony az olyan misztériumok iránt, amit a két megevett matróz sorsában megjelenő véletlen effektus jelképez. Mert számomra egyre nyilvánvalóbb, legalábbis amióta a kandallópárkányra odakészített, mintegy segítségül ottfelejtett Poe-regény révén a kettős emberevés koincidenciájáig eljutottam, hogy a véletlen ismétlődések misztériuma izgatta Magritte-et.
Nehezen állom meg, hogy ne iktassak ide legalább egy bekezdést a kannibalizmus képzőművészeti ábrázolásairól. Elő lehetne ugyan sorolni számos példát, szobrokat, festményeket, sőt még plakátot is, amelyeken tanult kollégáim virtuóz módon jelenítették meg az emberevést, a Rodin által is megmintázott Ugolino gróftól a Géricault által megfestett Medúza-tutajon át mondjuk addig a cinikus szovjet plakátig (szerencsére csak hírből ismerem), amely az 1932-33-as ukrajnai éhínség, a Holodomor idején arra figyelmeztetett, hogy saját gyermeket megenni barbár dolog; egy mű, illetve egy művész részletesebb bemutatásáról azonban nem tudok lemondani. Salvador Dalí esszéjéről, pontosabban „paranoia-kritikai” analíziséről lesz szó, a címe: Millet Angelusának tragikus mítosza. Az írás ugyan csak 1963-ban jelent meg, de 1936-ban, a spanyol polgárháború kitörésekor már megvolt, pontosabban az akkori zűrzavarban egy időre éppen elveszett, a szószátyár Dalí (tökéletes ellentéte ebből a szempontból is a befelé forduló Magritte-nak) azonban minden alkalmat megragadott, hogy fecsegjen kedvenc témájáról, ami nem volt más, mint a kannibalizmus rejtett jelenléte az Angeluson. (Zárójelben idejegyzem, megörülve az ismétlődésnek, hogy valamikor írtam már Dalí könyvecskéjéről, aztán hozzá hasonlóan én is elvesztettem az írást, el is felejtkeztem róla, de most kapóra jön, hogy mégis fölrémlik néhány passzusa.) A felületes szemlélő el sem tudna békésebb képet és nyugalmasabb szituációt képzelni az alkonyi tájban megálló és néma imába fogó krumpliszedő parasztoknál. Dalí szerint azonban „az egyetemes festészet legnyugtalanítóbb, legtalányosabb, tudatalatti tartalmakban leggazdagabb alkotásával” állunk szemben, amelyből „tébolyító dráma árad”. Freudi alapon kibontott, a dolgokban rejtett szexuális szimbolikát kereső elemzése szerint a Millet-kép nő figurája és a vele szemben levett kalappal álló (a kalappal erekcióját rejtő) férfi koitusza előtti feszült pillanat jelenik meg a festményen. 
Hogy a férfi a nő férje vagy fia, az eldöntetlen, ha férj, akkor a fiú, ha fiú, akkor a férj a krumpliskosár alá temetve fekszik. Annyira biztos volt a dolgában Dalí, hogy a laboratóriumi vizsgálatot is kijárta, röntgenfelvétel segítségével akarta exhumáltatni a vastag olajfesték alatt oszladozó tetemet. (Zárójeles koicidenciaként jegyzem csak ide, hogy miközben írom ezt a szöveget, épp hantolják kifelé a spanyol festő maradványait, hogy el tudjanak végezni rajta egy apasági vizsgálathoz szükséges DNS tesztet.)
Dalí az anya–férj, illetve az oidipuszi anya–fiú együttlét felvetését követően az anya figura imádkozó testtartásából következtet a kannibalizmusra, amit az imádkozó sáskák szerelmi életének tanulmányozása ihletett. Az imádkozó sáskák nőstény egyedei ugyanis nász közben, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is megszakítanák a kopulációt, fel szokták falni a hím egyedet. Agyvelejének elcsócsálásával kezdve szép fokozatosan elfogyasztják partnerüket, ráadásul – hogy a dolog még borzongatóbb, vagy ha tetszik, magasztosabb legyen – úgy, hogy a hím hiányzó fejjel és lerágott testtel, élete utolsó pillanatáig lelkesen folytatja a közösülést. Mantis religiosa: magyarul az imádkozó sáskákat ájtatos manóknak is hívják, de a kegyes gyönyöradó nevet is megérdemelnék. „Mint mondják, a szerelem erősebb a halálnál. Jelen esetben ez szó szerint értendő” – írja Dalí – „soha egyetlen aforizma sem nyert frappánsabb bizonyítékot. Ebben a lefejezett, melléig megcsonkított holttestben még mindig hat az életadási vágy. Majd csak akkor hagy fel az öleléssel, amikor a nemző szerveire is sor kerül.” 

Nem csak Dalí Millet-ről írt esszéjében, hanem korabeli képeiben, képcímeiben is megjelent a kannibalizmus: Kannibál nosztalgia (1933), Őszi kannibalizmus (1936), a Tárgyak kannibalizmusa (1937). Vajon a Magritte – Dalí rivalizálás része lenne, hogy a vallon festő is a téma felé fordult, ráadásul ugyanakkor vette elő a kannibalizmus témáját, mint a katalán?  Lehet, noha a látszat inkább az, mintha Magritte titkolni igyekezne, amit Dalí úton-útfélen kifecseg: „Mindig úgy képzeltem, hogy szerelmi aktus esetén nekem is ugyanazt a sorsot kell elszenvednem, mint az imádkozó sáska hímjének.” (A figuerasi hatóságoknak üzenem, hogy a bonyodalmas exhumálás és a drága DNS vizsgálat olcsón kiváltható lett volna Dalí írásainak olvasgatásával.)
A szürrealisták két legkarakteresebb festője Magritte és Dalí, ám nagyon nehéz elképzelni különbözőbb karaktereket. Az extravagáns katalánnal szemben Magritte jellegtelen kispolgár. Olyannyira az, hogy szándékos különbözni vágyást kell feltételeznünk. Úgy öltözik, mint egy hivatalnok, ódivatú keménykalapot hord, ízléstelen nyakkendőket visel, kínosan jólfésült és frissen borotvált mindig annak ellenére, hogy nem szívesen jár társaságba. Műterme sokáig nincs, az ebédlőben fest, mint egy vasárnapi festő, porcelán nippek, csipkefüggönyök, blondelkeretes képek között, és arra figyel, nehogy a perzsaszőnyegre csöppenjen a festék. Nem is csöppen. (A sok fényképen megörökített, nyárspolgári ízlésű ebédlőszobáról eszembe jut az imént megtalált Poe esszé, a Philosophy of Furniture. Mintha Poe „ideális szobáról” szóló instrukciói nyomán rendezte volna be.) Más művészek nem különösebben érdeklik, múzeumokba nem jár, a leghíresebb festményeket is csak reprodukción hajlandó megnézni. A rövid londoni liezont leszámítva hűséges férj, de eszébe sem jut, hogy gyereke is lehetne. Istenben nem hisz, a kommunista pártba háromszor is belép, de háromszor ki is lép belőle. A tudomány és a technika fejlődése hidegen hagyja, szabad idejében sakkozik, kutyát sétáltat vagy berúg, de leginkább unatkozik. Poe emlegetése kapcsán azt hihetnénk, hogy néha olvas is, de olvasmányainak zöme inkább csak olcsó ponyva, olyasmi, mint Marcel Allain és Pierre Souvestre krimisorozata a Fantômas. Louis Scutenaire szerint (aki a pinája kapcsán már emlegetett Iréne férje), ha fázik, akkor könyvekkel fűt, ha valaki újat ajánl, belelapoz, majd rögtön visszaadja: „olvashatatlan”. A festést sem igazán élvezi, talán a vázlatokat, a dolgok kitalálását még úgy-ahogy, de a kivitelezést már nyűgnek tartja. A címadás, legalábbis úgy képzelem, fölvillanyozhatta valamelyest, olykor ismerőseit is bevonta (barátokat talán túlzás lenne mondani), lejegyezte ötleteiket, de legtöbbször maga döntött, noha Louis Scutenaire azt terjesztette, hogy 170 képcímre ő tett javaslatot (a La gravitation universelle-re mindenképpen, az ugyanis magát Scutenaire-t ábrázolta).
Egy ilyen írás persze nem tehet jóvá semmit, nem oldhatja fel René Magritte belga festő eredendő melankóliáját, társakat sem találhat magánya oldására, az élet ugyebár nem ismételhető meg – „nem reprodukálható” –, de azt sem lehet megakadályozni, hogy egy gondolatkísérlet erejéig legalább ne próbálkozzunk meg ilyesmivel. René Magritte éppen egyidős volt a 20. század másik nagy magányos művész-filozófusával Maurits Cornelis Escherrel. Amikor Magritte a londoni epizód végén visszatért Brüsszelbe, ugyanakkor, 1938-ban költözött oda az addig Svájcban lakó Escher is. Éppen negyven évesek voltak. Escher öt hónappal idősebb, ő az Ikrek jegyében született, Magritte meg persze Skorpió. Magritte a város központjától északra fekvő Jette kerületben lakott Georgette-tel (Rue Esseghem), Escher pedig a déli Uccle kerületben a feleségével és két fiával (Avenue de Saturne). Sosem találkoztak. Olykor persze lehet, hogy látták egymást, sőt szinte biztos, mert a két helyszín nincs azért olyan messze egymástól, s Brüsszel akkoriban még egyáltalán nem számított nagyvárosnak, de fogalmuk sem volt, hogy ki a másik, s hogy mily kivételes szerencsében van éppen részük, amikor útjaik véletlenül keresztezték egymást. Fantáziajátékunk helyszíne legyen a híres art nouveau kávéház, a Greenwich. Rue des Chartreux 7. Ide járt sakkozni Magritte, aki nem játszhatott túl jól, legalábbis ha igaz az anekdota, hogy egyszer, amikor festménnyel akart fizetni, a Greenwich pincére azt mondta, hogy ha úgy fest, ahogy sakkozik, akkor inkább készpénzt kérne. Szóval a terv szerint Eschernek, aki szintén szeretett sakkozni, de Brüsszelben még alig ismert valakit, sakkpartnere pedig egyáltalán nem volt, azt ajánlották, keresse fel a belvárosi sakk-kávéházat, a Greenwich-et. A nagyterem közepén egy sor sakkasztal van ma is, ha valaki azoknál foglal helyet, azzal jelzi, hogy játszani szeretne. Escher (magas, csontos úr, intellektuális arcél precíz körszakállal hosszítva) korán érkezett, talált szabad táblát, és délig három ellenféllel öt gyors partit játszott. Kétszer remizett, háromszor győzött, az utolsó partnert olyan fölényesen győzte le (Holland védelem: d4, f5), hogy az már revánsra sem tartott igényt. Ekkor egy rendkívül sűrű, sötétszőke hajú, széles vállú, rövid lábú, szürke szemű, zömök férfi nyitott be a kávéházba, esernyőjét (amit az időjárás egyáltalán nem indokolt) belökte az esernyőtartóba, s egyenesen a felszabaduló asztalhoz lépett. Foghegyről odavetett egy bonzsúrt és talán a nevét is elmorogta, amit nem nagyon lehetett érteni, mert a szivarját nem vette ki a szájából. Mi persze tudjuk, ő volt René François Ghislain Magritte. A pincér azt is tudta, hogy Chiantit fog kérni és feketekávét. Később többször is találkoztak, biccentettek egymásnak, és ha éppen nem ült sakkpartner valamelyikük asztalánál, akkor játszottak is. 1940 Szilveszteréig legalább harminc partit, 41 januárjában az Escher-család ugyanis továbbköltözött Hollandiába. Hogy melyikük nyert többször, s hogy a győztes hány belga frankkal lett gazdagabb, azt én sem tudom. Őszintén szólva azt sem, hogy pénzben játszottak-e, hogy sakkoztak-e egyáltalán, sőt hogy találkoztak-e tényleg, de szívesen képzelem, hogy igen. Legalább véletlenül … „Képességem van rá, hogy úgy képzeljem el a dolgokat, ahogy azok valóban megtörténtek.” Elfelejtettem, hogy kitől származik az idézet, valami véletlenül kinyitott és véletlenül becsukott könyvben lehetett. (Még mindig nincs vége...)