2017. augusztus 22., kedd

KÖNYV A TÜKÖRBEN VII.



Négy hajótörött, az elbeszélő és három társa a nyílt vízen hánykódva várja, hogy rájuk találjon valami mentőhajó. Élelmük rég elfogyott. Az éhhalál küszöbén úgy döntenek, hogy egyik társukat megeszik. Egy Richard Parker nevű tizenhat éves matróz az áldozat, ő húzza ki az elbeszélő kezéből a rövid pálcikát. Jegyezzük meg a nevét és respektáljuk, hiszen életét adta (ha nem is nagyon jó szívvel) társai megmeneküléséért. Ha a respektust némi malícia is színezi, az azért lehet, mert ő volt a hajótöröttek közt, aki legvérszomjasabban forszírozta a szörnyű megoldást, tudniillik, hogy táplálék gyanánt sorsolják ki valamelyiküket. Tehát: Richard Parker.

Idemásolom Bart István fordításában Poe könyvének legborzalmasabb részletét.

…  Parker hirtelen felém fordult és olyan pillantást vetett rám, amitől végigfutott hátamon a hideg. Olyan jeges nyugalom áradt belőle, ami nekem eddig fel sem tűnt ezen az emberen, de még ki sem nyitotta a száját, a szívem már megsúgta, hogy mit fog mondani. Azt a javaslatot tette, csupán egy-két, keresetlen szóval, hogy egyikünk áldozza fel magát a többiek életben maradásáért. (…)

Engem már egy ideje aggasztott az eshetőség, hogy előbb-utóbb elkövetkezik a végső szükség, mely talán idáig is lealjasít bennünket, és titokban eltökéltem magam, hogy inkább vállalok bármi halálnemet, semmint hogy e förtelmességre vetemedjem. Eltökéltségemet a gyomromat mardosó mostani mindennél kínzóbb éhség sem gyöngítette jottányit sem. Parker szavait nem hallotta sem Peters, sem Augustus, félrevontam hát és - magamban Istenhez fohászkodva, adjon nekem erőt, hogy eltéríthessem e szörnyű szándéktól, mely megfogamzott benne - hosszan próbáltam a lelkére beszélni, kérleltem, könyörögtem s mindenre kértem, mit szentnek tart, felhoztam minden érvet, mi csak kétségbeesésemben eszembe ötlött, hogy vesse ki fejéből ezt a gondolatot és ne is említse másik két társunknak.

Szótlanul végighallgatott, meg sem kísérelve, hogy vitába szálljon érveimmel, s én már-már azt reméltem, sikerül meggyőznöm. Mikor azonban elhallgattam, Parker azt felelte, hogy nagyon jól tudja, mindenben nekem van igazam, hogy ember végső szorultságában sem vetemedhet ennél szörnyűbb tettre, ő azonban immár ereje végén jár, ember ennél többet nem tűrhet, és úgy gondolja, hiábavaló mindnyájunknak elpusztulnunk, ha egyikünk halála révén lehetséges, sőt valószínű, hogy a többiek végül is megmenekülhetnek. (…)

Látván, hogy kérleléssel, szépszerével mit sem érek el, más hangon folytattam hát és figyelmeztettem, hogy valamennyiünk közül én vészeltem át a legjobban megpróbáltatásainkat, következésképp jelenleg egészségesebb és sokkal erősebb is vagyok, nemcsak őnála, de Petersnél és Augustusnál is; egyszóval, hogy ha rákényszerülök, én akár erőszakkal is keresztül tudom vinni az akaratomat, és ha csak megkísérli is, hogy tudtára adja társainknak véres és kannibáli terveit, habozás nélkül a tengerbe hajítom. Erre Parker nyomban torkon ragadott és tőrét kivonva megpróbált hasba szúrni, amiben csak erőtlensége akadályozta meg. Szörnyű haragra gerjedtem s a fedélzet peremére szorítottam támadómat, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a tengerbe lököm. Életét csak Peters közbelépése mentette meg, aki odajött, szétválasztott bennünket, majd természetesen összetűzésünk okát tudakolta, Parker pedig, még mielőtt ebben megakadályozhattam volna, el is mondta neki.

Szavai még annál is szörnyűbb hatást keltettek, mint amire számítottam. Augustus és Peters, akik, úgy látszik, titokban maguk is régóta fontolgatták már a félelmes gondolatot, s Parker ezek szerint csupán megelőzte őket, úgyszólván szájukból véve ki a szót, mindketten egyetértettek a tervvel, sőt követelték, hogy lássunk is hozzá a megvalósításához. (…)

Nem tudtunk más módot kieszelni e szörnyű szerencsejátékra, melyben az életünk volt a tét, mint az ősi sorshúzást. Egy deszkából szilánkokat hasítottunk, ezeket kellő hosszúságúra tördeltük, majd megállapodtunk, hogy társaim fognak húzni az én kezemből. A szilánkokkal a fedélzet végébe húzódtam, míg szerencsétlen társaim a roncs túlsó végében álltak, hátukat fordítva felém. (…)

Végül nem halogathattam tovább a döntő percet, és torkomban dobogó szívvel megindultam az előfelépítmény felé, ahol társaim várakoztak. Feléjük nyújtottam a markomban tartott szilánkokat, s Peters nyomban húzott is. És megkönnyebbülhetett - nem neki jutott a rövid; nekem pedig ennyivel csappant esélyem a megmenekülésre. Összeszedtem minden erőmet és Augustus elé tartottam a pálcikákat. Ő is habozás nélkül húzott, és ő is megkönnyebbülhetett; rám pedig ezennel egyenlő eséllyel várt élet és halál. Vad tigris ádáz dühe költözött kebelembe, és szinte pokoli gyűlöletet éreztem szerencsétlen embertársam, Parker iránt. Ám azonnal el is szállt ez a hevület, és én görcsösen reszketve, szemem behunyva Parker elé tartottam a két megmaradt szilánkot. Öt percbe telt, míg valahára rászánta magát a választásra, s én e feszült, szívszaggató percekben egyszer sem mertem kinyitni a szemem. Végül is éreztem, hogy az egyik pálcikát kirántja a markomból. Eldőlt tehát, hogy élni fogok-e vagy halni, de én még nem tudtam, mi lesz a sorsom. A többiek hallgattak, én pedig nem mertem a kezemben tartott pálcikára pillantani, hogy megbizonyosodjam. Nagy sokára Peters kézen fogott, én pedig erőszakkal kényszerítettem magam, hogy felpillantsak, mikor is Parker arcáról nyomban leolvashattam, hogy megmenekültem, és a sors úgy hozta, neki kell meghalnia. Fellélegeztem, aztán eszméletem vesztve elvágódtam a fedélzeten.

Ájultomból még épp idejében tértem magamhoz, hogy tanúja legyek, amint beteljesedik a tragédia azon, ki maga volt legfőbb előidézője. Semminő ellenállást nem tanúsított; Peters hátba szúrta, és ő azonnal holtan esett össze. Azt hiszem, szükségtelen hosszan időznöm a félelmes lakománál, mely ekkor rögvest kezdetét vette. Ily jelenetet csak elképzelni lehet, ám a szó erőtlen, hogy felidézze való borzalmait. Érjük be annyival, hogy miután emésztő szomjunk valamelyest eloltottuk az áldozat vérével, és kezét, lábát, fejét közös egyetértéssel lemetszettük s a tengerbe vetettük zsigereivel egyetemben, többi részeit négy örökké emlékezetes nap alatt, tizenhetedikén, tizennyolcadikán, tizenkilencedikén és huszadikán, apródonként elfogyasztottuk.


Átpörgetek néhány Magritte albumot, amíg frissen él az emlékezetemben a regény, pláne az imént idézett kannibál passzus, hátha találok bennük valami használható reprodukciót a továbblépéshez. Tengeri, tengerparti képek vannak bőven, zömük túl általános ahhoz, hogy közvetlen közük legyen az Arthur Gordon Pymhez, a szintén 1937-ben festett La Méditation (Meditáció) című kép tengerparti gyertyáiban, ezekben az eksztatikusan vonagló, öklendező bélformákban, vanitas-képeket idéző tragikumukban azonban képes vagyok a három kényszerű kannibál jelképét észrevenni, sőt, igaz ehhez már több empátia kell a sorshúzás misztikussá növelt szálkáit is képes vagyok vizionálni azokban a vissza-visszatérő óriás sakkfigura vagy balusztrád alakzatokban, amelyek sora az 1926-os Eltévedt zsoké táján indul és az egész életművön végighúzódik. Belemagyarázásnak tűnne? Meglehet. Ismerjem-e be, hogy csak Max Ernst remek szójáték hasonlatával akarok hencegni: „phallustrádok”.

Poe regényének két részletét 1837-ben közölte a Southern Literary Messenger, könyvként azonban csak a következő év nyarán jött ki, kibővítve ugyan, de a szerző feltüntetése nélkül, pontosabban Arthur Gordon Pym tengerész eredeti történeteként tálalva a sztorit. 1837-ben jelent tehát először meg, vagyis éppen száz évvel azelőtt, hogy Magritte ráfestette a James tükre alatti kandallópárkányra. Szép, kerek szám, mégis inkább egy másik dátummal hozakodnék elő. Szűk fél évszázaddal, pontosabban negyvenhét évvel azután, hogy Poe papírra vetette Pym amerikai tengerész történetét, a dél-angliai Falmouth városában három angol matróz került bíróság elé, akik negyedik társukkal együtt a Mignonette nevű Southamptonból Ausztrália felé indult, de valahol a dél-Atlanti-óceánon elsüllyedt jacht túlélői voltak. Egy mentőcsónakban, éhségtől és szomjúságtól gyötörten határoztak egyikük föláldozása és elfogyasztása mellett, és így – a „szerencsésen” kifejezés talán túlzás lenne – meg is menekültek. Poe története és az 1884-es eset már eddig is sok hasonlóságot mutat, ha azonban hozzátesszük, hogy a tizenhét éves hajósinast, akit a három brit tengerész megevett, szintén Richard Parkernek hívták, igencsak meglepődünk. Richard Parker … nem túl ritka név, na de akkor is …!  Hogy a valóságot utánozza egy regény, az megszokott dolog, de hogy a regényt a valóság reprodukálja …?! Hm.

Richard Parker amerikai tengerész (1811 k. – 1828. július 17. Atlanti óceán, az északi szélesség 16. és a nyugati hosszúság 31. fokán, vagyis kb. 1500 kilométerre a Szent Rókus foktól.)

Richard Parker brit tengerész (1867, Southampton - 1884. július 25. Atlanti óceán, a déli szélesség 23. és a nyugati hosszúság 9. fokán, vagyis kb. 2600 kilométerre északnyugatra a Jóreménység fokától)

Mindkét eset az Atlanti óceánon, az egyenlítő közelében történt, valahol a Szent-Rókus fok és a Jóreménység foka között. Poe könyvében olvasom: „Aznap, amikor minket fedélzetére vett, a Jane Guy a St. Roque fok magasságában hajózott, a nyugati hosszúság harmincegyedik fokán; vagyis roncsunk észak-déli irányban valószínűleg nem kevesebb, mint huszonöt foknyi távolságot tett meg a tengeren.” A St. Roque, vagyis a Szent Rókus fok helyzete déli szélesség 5° 28′ 57″ és nyugati hosszúság 35° 15′ 41″. Ha észak-déli irányban valóban huszonöt fokot tett meg a roncs, akkor az északi szélesség 20° körül következett be a július 13-i hajótörés. Mivel a Jane Guy augusztus 7-én mentette meg Pyméket, éppen huszonöt napig sodródtak a tengerárral, egyenletes sodródást feltételezve napi egy fokot, vagyis 111 kilométert. Richard Parkert 17-én ölték meg, vagyis aznap az északi szélesség 16°-nál kellett tartaniuk, és ha valóban csak déli irányú volt a sodródás, a nyugati hosszúság 31°-nál.

A Mignonette hajótörésének színhelye, ezen a jachton inaskodott a második Richard Parker, déli szélesség 27° 10′ és nyugati hosszúság 9° 50′, azt gyanítom azonban, hogy a pontosan megadott adatok inkább azt a helyet jelölik, ahol kimentették a három túlélőt. Kicsi a valószínűsége ugyanis, hogy Dudley kapitány, miután hajója ripityára tört, a hullámok játékszerévé vált az apró mentőcsónak pozicionálásával foglalkozott volna, noha a helymeghatározáshoz szükséges eszközöket, a szextánst és az órát állítólag sikerült kimentenie a süllyedő jachtról. Ha a déli szélesség huszonhetedik és a nyugati hosszúság kilencedik foka körül találtak rájuk, megpróbálhatjuk kitalálni, hol történt a július ötödiki hajótörés, vagy inkább azt, hol halt meg húsz nappal később a hajósinas. Ez akkor sem lenne könnyű, ha alaposan ismernénk a helyi széljárásokat és tengeráramlásokat. Az egyszerűség kedvéért tételezzük föl, hogy ugyanaz az észak-déli áramlás sodorja az angolok lélekvesztőjét, mint ami 56 évvel korábban az amerikaiakét sodorta, ha így lenne, akkor a második Parker halálának koordinátái: déli szélesség 23°, nyugati hosszúság 9,5°. A két Richard Parker halálának helyszíne alig háromezer kilométerre van egymástól az Atlanti óceán Afrika és Dél-Amerika közti középtengelyére, a Közép-Atlanti-hátság vonalára illeszkedve, vagyis azon a szakaszon, ahol a kéreglemezek nyitottak és a földköpeny anyaga feláramlik a felszínre.

A Montezuma nevű Dél-Afrikából Hamburg felé tartó német kereskedelmi hajó július 29-én mentette meg őket, azt már tényleg csak az érdekesség kedvéért említem, hogy a bark az aztékok királya után kapta a Montezuma nevet, aki legalábbis a spanyol hódítók szerint megrögzött emberevő volt. (Hamarosan folytatódik.)

Nincsenek megjegyzések: